Talán sokan emlékeznek még rá, mily konsternációt keltett a múlt év végi költségvetési szavazáskor, hogy a kormánypárti képviselők - nyüves 6 millió forint híján - elvonták az ´56-os Intézetnek szánt 73 millió forintot, s a különbözetet (67 egység) nagylelkűen a Nemzeti Kulturális stb. Minisztériumának a kezelésében hagyták - bánjon vele belátása szerint, de mindenekelőtt gründoljon egy közalapítványt a közelmúlt magyar történelmének tüzetes tanulmányozására.
Márpedig az NKÖM az eredeti előirányzat bázisán már addig is begyűjtött vagy 50 millió forintot kommunizmustörténeti kutatásokra. Eme némileg homályos elnevezés a minisztérium profiljának megfelelően nyilván a honi (bár autochtonnak nem igazán tekinthető) bolsevizmus tanulmányozását rejti, s mi sem üdvösebb annál, mint hogy további 67 millió csatlakozzon az eredeti kerethez. Elvégre a kommunisták sokan voltak, sőt vannak, így tervszerű felmérésük nem bukhat meg rongyos tízmilliókon!
S mit látnak szemeik?
A közalapítvány a bonyolult, ám annál kifejezőbb Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány nevet nyerte el, s melynek feladatául a leendő leleplező jellegű feltárások finanszírozását szabták. A közalapítvány kuratóriumának vezetésével összefüggésben kezdetben számos nevet emlegettek, mindenekelőtt Tellér Gyuláét, aki akkoriban a Miniszterelnöki Hivatal politikai elemző osztályát vezette (végül nem futott be erre a posztra, helyette Balázs-Piris László lett a kuratórium elnöke), no és persze Schmidt Máriáét, aki jelenlegi titulusa szerint a miniszterelnök főtanácsadója, s az avatottak szerint jelentős befolyással bír a közszolgálati médiánál folyó káderpolitikára, a kitüntetési listák kialakítására s más apróbb-cseprőbb ügyekre. Az alapítvány szerepe persze csak a katalízis, azóta annak bázisán fenntartott intézeteként létrejött a XX. Század Intézet. Egyelőre csupán virtuálisan - a megadott telefonszámon mindösszesen a miniszterelnöki főtanácsadó asszony titkársága jelentkezik. És nem véletlenül! Hiszen éppen ő, Schmidt az intézet igazgatója (egyik helyettese M. Kiss Sándor, aki többek között Kahler Frigyes oldalán végzett, többek között igazságtételi célokat szolgáló kutatásairól vált ismertté).
Schmidt Mária már annak idején megígérte, hogy az intézetet lépésről lépésre kívánják felépíteni: úgyhogy gőzerővel folyik egy kis-svábhegyi ingatlan (Határőr út 35.) átalakítása, hogy mihamarabb beköltözhessen az igazgató s véle a leendő munkatársak. Addig is "külsősök" végezhetik a szorgos kutatómunkát, legalábbis erre utal, hogy - szintén korábbi ígéretének megfelelően - júliusban megjelent a XX. Század Intézet felhívása, amely nagyjából három témában (kulákkérdés, a magyar emigráció története, az 1945-56 közötti nemzeti ellenállás históriája) írt ki pályázatot egyéni jelentkezők számára. Mindebben csak annyi a gáz, hogy "akkoriban" többen, így Schmidt Mária is megígérték, hogy a pénzre más kutatói műhelyek (köztük a támogatástól megfosztott ´56-os Intézet, no meg a Politikatörténeti Intézet) is pályázhatnak, amiről most szó sincs, sőt ezt visszamenőleg is tagadják, akik nem szégyellik.
A pályázati kiírás meglehetősen szabados: például ajánlást csak annak kell szereznie, aki végképp nem bír semmiféle publikációs listával (sajnos ebbe a névtelen levelek és az obszcén falfirkák nem számítanak bele). A pályázatnak határideje sincs, a beérkezett jelentkezéseket folyamatosan bírálják el, a megadott területek pedig gumikategóriák, melyekbe szinte minden belefér. Az intézet megalapításakor -ami a tényleges genezist tekintve nyugodtan datálható múlt év decemberére - elhangzott az is illetékes Fidesz-vezetők szájából, hogy a konkurencia (jelen esetben az ´56-os Intézet) azért nem kap több pénzt, mivel nevében is adott kutatási területe túlságosan is szűk (A variáns), illetve nem tartja be azt, és folyton elkalandozik más évek felé (B variáns), s lassan az ´55 vagy az ´57 is szóba kerülnek (habár egyik sem prímszám).
Mellesleg a kutatási terület kiterjesztését az ´56-os Intézet is bevállalja, s maga is szeretne egyfajta közelmúlt-történeti kutatóműhellyé válni, ehhez viszont már ez évben is új források után kellett néznie. A kormánypárti érvek között nem hangzott el az sem, amit valamennyi kommentár fontosnak tartott megjegyezni, nevezetesen, hogy a fideszes képviselők SZDSZ közelinek tartják az intézetet - ez ugye egy pártpolitikus szájából tán nem ildomos (elvégre megbecsült, elismert értelmiségiekről van szó), sebaj, azért van a tanácsadói holdudvar. A Politikatörténeti Intézet kapcsán már nem volt ilyen finomkodás, ami érthető is, elvégre a Párttörténeti Intézet jogutódja, mely csak nemrég s csak papíron próbált leválni a szocialista párt testéről (a cégbíróság szerint nem teljes sikerrel), és egyébként is Földes György vezeti, róla meg tudjuk, hogy kicsoda.
Add ide a múltat!
A cél tehát alighanem egy olyan kutatóműhely létrehozása volt, ahol helyrehozhatók az átkos und megtagadott múlthoz ezer szállal kötődő, az ántivilágba beágyazódott történészek torzításai. Az úgynevezett polgári oldal számos befolyásos véleményalkotója szerint a közelmúlt történelmének feltárása még meg sem kezdődött, s ami folyik, az maga is történelemhamisítás. Ennek kapcsán felmerült, hogy meg kell törni "amazok" (Schmidt Mária egyik kedvenc kifejezése, vö. "balliberális történészek" és "véleményalkotó értelmiségiek") narratív monopóliumát, s végre teret és lehetőségeket kell adni a "nemzeti" és/vagy "polgári" oldal történészeinek is. Fulmináns kvázitörténelmi publicisztikájában hathatósan képviselte mindezt maga Schmidt Mária is - a legismertebb talán az a kétrészes, immár kötetben is kiadott pályaműve, melyben az antiszemitizmus témájának rosszindulatú és célzatos felhasználásával vádolja a jelenlegi ellenzéket és annak értelmiségi, történész szimpatizánsait, reprezentánsait, nem feledkezvén meg kedvencéről, Szabó Miklósról sem.
Nos, a miniszterelnöki főtanácsadó asszony most saját infrastruktúra és pénz birtokában bizonyíthat. Más kérdés, hogy az egykoron a ´44-es Zsidó Tanács működéséről szóló szakmunkájával (Kollaboráció vagy kooperáció) feltűnt történész und tanácsadó asszony szakmai körökben politikai befolyásának növekedésével arányosan veszíti el maradék renoméját is, s kérdéses, hogy ki fog vele ezután együttműködni - bár a megpályázható pénzeket valakik végül mindenképp leszakítják majd. Lássuk tehát, melyek történelmünk kutatandó fehér foltjai - és ha az olvasó valahol máshol, kétes pedigréjű történészek neve alatt már találkozott ilyen témájú értekezésekkel, rá se rántson, elvégre a történelmet nem árt néha (mondjuk két-három évente) átírni kissé.
Aki kutat, az keres
A XX. Század Intézetben kutatói pályázatokat várnak a magyar parasztság 1945-70 közötti történetéről -különös tekintettel a megadott határidő után már megoldódottnak tekinthető kulákkérdésről. A második főcsapás mentén felgöngyölítheti a pályázó a magyar emigráció kialakulását 1945 és 1957 között -ez szinte kimeríthetetlen téma, hisz a két dátum között a fél ország lelépett, mi több, származástól, társadalmi kötődéstől avagy politikai vonzalmaktól függetlenül (avagy éppen ezektől függően) egyszer mindenki sorra kerülhetett. Szép ív húzható így mondjuk Kisbarnaki Farkas Ferenctől és Henney Árpádtól Kéthly Annáig vagy Krassó Miklósig. Akinek ez a téma nem felel meg, választhatja azokat is, akik a taktikai visszavonulás helyett az izgalmasabb helyben maradást választották: A nemzeti ellenállás az idegen megszállókkal szemben 1944-1960 címszó szintúgy bőven kínálja a megvalósításra érett altémákat, elvégre a nemzeti ellenállás fogalma - kellően kialakulatlan lévén - váratlan értelmezési lehetőségeket tartogat, s ezek mentén tetszőleges mértékben újrarendezhető a magyar történelmi panteon. És végre eldönthető lesz az is, ki minősül(t) akkor idegen megszállónak (e címért már előre láthatóan egészséges verseny indul), s hogy vajon hová kerülnek a guruló rubeleken rodeózó kollaboráns kommunisták.
Amint az a fentiekből is látszik, az unalmas strukturális elemzések és fárasztó mikrohistóriai kutatások helyett a pályázat kiírói inkább a közelmúlt történelmének konfliktusközpontú újratematizálásában látják a kitörés útját a szükségszerűen apologetikus posztszocialista történetírás zsákutcájából. Mindeközben alkalmazható az eddig csak ifjabb korunk pótvizsgáinak mentő jellegű B tételei köréből ismert trükk: akinek szűknek bizonyulna a fenti három történelmi toposz, az választhatja a Társadalmi tagoltság, politikai tagoltság: társadalmi és politikai konfliktusok a XX. század Magyarországán című kiírást is. Ez csakis vállalkozó szellemű (de egyébiránt nem specifikált) társadalomkutatók számára ajánlott, s ha ez sem elég, a grafomán historikusok rögtön előjöhetnek monográfiatervekkel is. Pénz van, csak pályázni kell.
Cinikus, gonosz ember az, aki úgy véli, hogy ez a pályázat csak arra való, hogy a brancsbéliek elvihessék az amúgy is e célra szánt milliókat. Mi lássunk túl e mai kocsmán, s várjuk a születendő pályaműveket. És ne feledjük, hogy bár mélységes mély a múltnak kútja, aki legyőzi a szédülést és az abból adódó hányingert, a kút alján megpillanthatja a ledobott aprót is.
- bézé -
