„Hagyd, ne szólj! Csak még rosszabb lesz minden” – kérlelte lányát az egykori grafikus az egyik főváros környéki idősotthonban, ahol előfordul, hogy a gondozottak órákig fekszenek a saját piszkukban. A többség furcsa révedtségben üldögél naphosszat. A sűrűn cserélődő gondozók egyre nagyobb része a határon túlról érkezik, és meglehetősen csekély bérért végzik az embert próbáló munkát a zömében demens vagy átfogó ápolási feladatot igénylő lakók között. A mindig is különc, maga körül még a családtagjait is nehezen tűrő művész egy csúnya otthoni baleset után került ide. A kórházból kirakták, egyedül nem tudja ellátni magát. Az egykori feleség maga is idős, a gyerekek saját családjuk mókuskerekében pörögnek. Gyorsan találni kellett egy helyet, ahol fogadják. Az olcsó állami és önkormányzati intézményekben hosszú várólista végére kerültek, a magánintézmények többségében kért belépési díj előteremtése – főként néhány nap alatt – megoldhatatlan volt, távolra nem akart kerülni, így maradt ez a megoldás.
A bentlakásos otthonokba költözők egyre idősebbek. Az utolsó e tárgyban készített felmérés szerint az új lakók 18 százaléka 90 év feletti, 45 százalékuk 80–89 év közötti, 14 százalékuk 75–79 év közötti, és halálukig egyre kevesebb időt, egy-két évet töltenek az intézményben – már akinek sikerül bekerülnie. A várakozás ideje alatt ugyanis a kérelmek mintegy fele megszűnik, mégpedig 50 százalékban a várakozó elhalálozása miatt.
Türelemre ítélve
A házi gondozónői szolgálat kiépítésével, az otthonápolás állami segítésével a szakemberek szerint akár harmadával is csökkenthető lenne a bentlakásos intézményre várakozók száma. Néha néhány havi pihenő is elegendő lenne a családnak ahhoz, hogy otthon tartsák az idős rokont. Az állam azonban aktív szerepvállalás helyett egyre hátrébb lép a szociális ellátások területén. Így sokszor nem marad más választása a családnak, mint egy bentlakásos intézmény.
Az állami és önkormányzati idősotthonoknál (ahogy régebben nevezték: szociális otthonoknál) mindig is várni kellett a bejutásra. Az elmúlt években azonban rekordhosszúságúra nőtt – egyetlen év alatt több mint 4 ezer emberrel bővült – a szociális várólista. A Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatóság (SZGYF) legfrissebb, 2018. december 5-i adatai szerint több mint 25 ezren állnak sorba az idősotthoni helyekért, míg az átmeneti ellátást biztosító gondozóházakba 2479 idős ember szeretne bejutni.
| ||
Az SZGYF csak két éve gyűjti az adatokat. Korábban a Nemzeti Rehabilitációs és Szociális Hivatal (NRSZH) működtetett egy központi elektronikus nyilvántartási rendszert, ahol a szociális szolgáltatások igénybevételét, illetve a fenntartókat naprakészen vezették. Az NRSZH-t azonban 2016 végén, a Lázár János-féle állami intézményfelszámoló program keretében jogutódlással megszüntették. A számok ettől nem lettek szebbek, noha bevett gyakorlattá vált, hogy azoknál az intézményeknél már nem is regisztrálják az újabb kérvényezőket, ahol a várólista irreálisan hosszúra nyúlt. Vagyis a valóságos igény a regisztráltnál is nagyobb – főleg, hogy az állami szociális intézmények csaknem negyede nem is vett részt az adatgyűjtésben, az állami támogatásban nem részesülő egyházi, illetve magánellátókat pedig nem is kérdezik. A Fővárosi Önkormányzat által fenntartott otthonok is hiányoznak az összesítésből, ezekre az intézményi helyekre csaknem 6 ezren várakoznak. (Az elmúlt másfél évtizedben megháromszorozódott ez a szám.) Az idősotthoni várólista tehát bizonyosan meghaladja a 25 ezret – inkább 35 ezer lehet a valós szám –, a legtöbben Budapesten és Győr-Moson-Sopron megyében várnak üresedésre.
A kormány mindent megtesz azért, hogy már a jelentkezéstől is elriasszon mindenkit. A szociális törvény folyamatos szigorításai miatt ma a 80 év alattiaknak négyórás ápolási igényt kell igazolniuk. A gondozási szükségletet egy 2008-as miniszteri rendelet alapján meghatározott pontrendszer szerint összesítik az intézmények, a bejutáshoz legalább 40 pontra van szükség az elérhető 80-ból.
A felvételt megelőző „előgondozás” során az otthon szakembere méri fel a jelentkező egészségi állapotát, életviteli nehézségeit – például tud-e egyedül étkezni, fürdeni –, illetve tájékoztatja az intézményben elérhető szolgáltatásokról, elhelyezési lehetőségekről, a fizetendő egyszeri belépési hozzájárulás és a havi térítési díj összegéről, valamint a várakozási időről. Utóbbi Budapesten – otthontól függően – fél–másfél év, vidéken akár három év is lehet.
A bekerülés sorrendjéről a jogszabályok értelmében az intézményvezető dönt a kérelmező egészségügyi állapota és szociális helyzete függvényében, így nem feltétlenül a lista élén álló a következő – magyarázza Skultéti József, a Fővárosi Önkormányzat Pesti úti otthonának vezetője, aki korábban a főváros szociális főosztályát is vezette. Az igazgató szerint a budapesti idősotthonok „rendben vannak”, köszönhetően az elmúlt húsz évben rájuk költött 15 milliárd forintnak. A Fővárosi Önkormányzat 12 szociális otthonában összesen 4 ezer idős embert látnak el. Többségük alapszintű otthonok többágyas szobáiban él. Ellátásuk fejében havonta 65–154 ezer forintot fizetnek attól függően, hogy alap- vagy emelt szintű otthonban, illetve egy- vagy többágyas szobában laknak. A szociális törvény szerint az állami, önkormányzati fenntartó csupán a lakók nyugdíjának 80 százalékát kérheti el térítési díj címén. A hiányzó összeget korábban a hozzátartozók önkéntesen fizették be, míg a polgári törvénykönyv tavalyi módosítása már kötelezi őket erre. Ez az első évben többnyire működik is, ám azután hirtelen „megváltozik” a család szociális helyzete, és nem fizetnek – mondja Skultéti József, aki a rokoni érdeklődést az „iskolai szülőik” mintájára szervezett rendszeres hozzátartozói értekezlettel próbálja fenntartani. Bár az Orbán-kormány az Alaptörvénybe foglalta a szülőtartási kötelezettséget, melyre aztán rá is erősítettek egy 2013-as törvényben, a szülők nem perelnek. A fenntartók közül is kevesen próbálkoznak a jogi kényszerítéssel. Hódmezővásárhely önkormányzata 2013-ban próbapert indított, de jogerősen elvesztette.
A perkedvet később az Alkotmánybíróság is visszavetette, miután kimondta, hogy havi 10 ezer forintnál több semmiképpen nem fizettethető a rokonnal. Ennél pedig az ügyvédi költség is magasabb – legyint Skultéti, aki ennél jóval nagyobb problémának tartja a megalázóan alacsony bérezés miatti 15–20 százalékos létszámhiányt.
Istállótól a luxusig
A hozzátartozókat viszont a költségek érdeklik többnyire. Az egyszeri belépési hozzájárulási díj a térítési díjnál is nagyobb érvágás. Az állami, önkormányzati otthonok esetében ezt csak az „emelt szintű” intézményekben kell megfizetni. Összege a Fővárosi Önkormányzat intézményeiben szolgáltatásoktól függően 500 ezertől 6 millió forintig terjed. Sokkal mélyebben kell a zsebükbe nyúlniuk a magánfenntartású nyugdíjasházakba költözőknek, ahol akár egy lakás árát is elkérhetik beugróként. (A hotelből luxusnyugdíjasházzá avanzsáló, az ígéret szerint néhány hónap múlva nyitó Rege Residence-ben például 20 milliót kóstál egy 22 négyzetméteres lakrész.) De bármennyit is fizettek érte, nem örökölhető, hiszen nem tulajdonjogot, csupán élethosszig tartó bérleti, avagy használati jogot vásárolnak a lakók. Az állami támogatást nem kapó üzemeltető cégek maguk döntik el, hogy kit vesznek fel, milyen feltételek mellett, milyen szolgáltatást nyújtanak, és persze azt is, hogy mennyiért. Ritka kivételként léteznek olyan magán-nyugdíjasházak, ahol belépési díj nélkül is fogadják az időseket, de ebben az esetben akár 15 ezer forintra is rúghat a napi díj, mint például Telkiben, az egykori magánkórház épületében működő Hold Otthonban. A havonta fizetendő térítési díj fővárosi átlaga 160–170 ezer forint körül van. Ennél jóval olcsóbbak az ún. seniorházak.
A működési engedéllyel nem rendelkező „magánotthonokat” azonban egyetlen állami hatóság sem ellenőrzi, mivel ezek nem szociális ellátóként, hanem valamiféle lakhatásra vonatkozó üzleti szerződés alapján működnek.
| ||
A magán-ellátórendszer másik végleteként működő luxusnyugdíjasházakat elsősorban nem is magyaroknak nyitják. A beköltözők többsége egykoron kivándorolt, de a nyugdíjas éveit itt eltölteni kívánó magyar, tartósan külföldön munkát vállaló fiatal itthon maradt szülője, hosszasan Magyarországon dolgozó – elsősorban német – cégek felső, középvezetőinek hozzátartozója és külföldi – szintén főként német, osztrák – nyugdíjas, aki a kinti nyugdíjáért itt sokkal magasabb színvonalú szolgáltatást tud vásárolni. A nekik hirdetett otthonokban például alapszolgáltatás a többnyelvű kommunikáció. Ezekben a havi térítési díj elérheti az 1700 eurót is.
Az állami támogatást élvező „idősek otthona” és az államtól függetlenül, üzleti alapon fenntartott „nyugdíjasház” között éles a cezúra. Az előbbiek a dolgozók bérére, valamint a működésre egyaránt kapnak támogatást, bár ennek mértéke – a különböző fenntartóknál eltérő módon – csaknem a felére csökkent 2006 óta. Az állami támogatást húzó intézmények a szociális törvényben meghatározott alap- vagy emelt szintű ellátást – beleértve a szükséges ápolási feladatokat is – kötelesek nyújtani. A nyugdíjasotthonokban azonban szétválik a lakhatás és az ellátás. A nyugdíjasház üzemeltetője többnyire csak szállásadásra szerződik, az egészségügyi és szociális ellátást az állami szereplőkre bízza, vagy külön térítés ellenében magánintézményeket von be. Addig nincs gond, amíg ez a beköltöző lakó számára az első pillanattól világos. De gyakori, hogy az üzemeltető ápolást is biztosító otthonként adja el a nyugdíjasházi szobát, ágyat. A különbség mindaddig nem is tűnik fel a lakónak, amíg állapotának romlása miatt szükségessé nem válik bizonyos szintű ápolás, amelyet viszont a nyugdíjasház már nem biztosít. Elvileg nincs akadálya, hogy egy magánüzemeltetésű nyugdíjasház létrehozzon például demensrészleget is, amely a szociális törvény hatálya alá tartozik, de a valóságban a létesítés/engedélyezés 2012-ben jelentősen megszigorított szabályai miatt erre kevesen vállalkoznak. Ráadásul a befogadható új kapacitások nem végtelenek, azokat a szociális ellátásért felelős miniszter határozza meg évről évre. Az így nyerhető támogatás pedig csekély a költségekhez képest.
Ennek ellenére is bomba üzlet a nyugdíjasháznyitás. A vállalkozók szinte mindenben meglátják a lehetőséget, legyen az családi ház, panzió, lepukkant munkásszálló, uniós forrásból felújított hotel vagy akár istálló. A szép környezet fontos, de nem elég ahhoz, hogy az önálló életet hirtelen közösségire cserélő idős ember megszokja, megszeresse várhatóan élethosszig tartó új otthonát. A „beszoktatás”, a mentálhigiénés szolgáltatások, a lakók igényeire szabott működtetés sokkal nagyobb súllyal esik a latba, márpedig erről az üzemeltetők hajlamosak elfeledkezni. Igaz, akad olyan is, aki a szállodaiparból kér fel gyakorlott menedzsert a feladatra – mondja Nádasi Jenő, az otthonokat és nyugdíjasházakat bemutató Idősek oldala szakértője.
A kereslet óriási. Egész Európa öregszik, és a nyugat-európai nyugdíjasok már nemcsak délre tartanak, hanem arra is, ahol a pénzükért többet kapnak. Magyarország egyre kedveltebb célpont. Az öregedés tehát jó üzlet, amit sokan meglovagolnának. Nádasi nem titkolja, akad a vállalkozók között olyan is, aki nem jól méri fel a lehetőségeket, és olyan is, aki a szürke-fekete vizeken evezne. Valódi csődről azonban nemigen tud. A bedőlt vállalkozások inkább az engedélyeken, a tulajdonosok belső vitáin buktak el. A magánotthonok felfutása szerinte néhány év múlva lesz igazán látványos.
Tervek néha vannak
Addigra a nyugdíjasréteg éppúgy kettészakad, mint a társadalom egésze. A jó minőségű, ám drága nyugdíjasházakat és az emelt szintű állami idősotthonokat csak a több százezer forintos nyugdíjat húzók, a jelentős megtakarítással rendelkezők, illetve a gyermekeik által támogatott idősek engedhetik meg maguknak.
A várhatóan szűk felső rétegnél jóval többen lesznek, akiknek a család olcsó ellátót keres. Nekik kínálnak gyakorta kétes szolgáltatásokat az ún. seniorházak. Ezek a vendégházakban, lepukkant panziókban, családi házakban, egykori tsz-épületekben, nyári konyhákban és különféle melléképületekben működő „idősotthonok” hivatalosan nem nyújtanak szociális ellátást. Helyette különféle szerződéseket kötnek vendéglátásra, ápolásra, gondozásra, házi segítségnyújtásra, eltartásra az albérletben élő öreggel. A „szívességből” ellátott időseket jó esetben ilyen-olyan módon feketén foglalkoztatott gondozók, illetve az ellátók hozzátartozói gondozzák egymást váltva, mindenféle képzettség nélkül. Étkezésük hiányos, ápolásról szó sincs, legfeljebb életben tartásról. Rossz esetben az ellátás fejében a kertben, az állatok körül kell dolgozniuk. Irataikat a beköltözéskor elveszik, a nyugdíjukat szintén. Az idős, gyakorta demens lakók fel sem tudják mérni sanyarú sorsukat. A hatóságok kevés eszközzel rendelkeznek ezek felszámolására. A lakók és a hozzátartozók többnyire nem tesznek panaszt, sőt örülnek, hogy valahol helyet találtak az „örökké elbóklászó” idős rokonnak. Ha mégis kipattan az ügy, akkor a bezárt „otthon” egy másik helyen, új cég égisze alatt, más névvel nyílik meg ismét. Néha erre sincs szükség. A III. kerületben három évig működött engedély nélkül az Ezüst Híd idősotthon, mire az önkormányzat egy bejelentés nyomán a kormányhivatalhoz fordult. Az illetékes főosztály a helyszíni szemlén megállapította, hogy az intézmény a jogszabályban előírt személyi és tárgyi feltételeknek nem felel meg, az „idősek elhanyagoltnak tűntek”. Bírságot is kiszabtak. Az otthont üzemeltető cég azóta felszámolás alatt áll. A lakókat egy másik cég „vette fel”, a ház pedig vígan üzemel.
A jelenleg működő 854 idősotthonban 56 ezer nyugdíjast gondoznak, de mint említettük, még legalább 35 ezer férőhelyre lenne szükség. Az Orbán-kormány a meglévőktől is szabadulna. Egy 2017. február elején megjelent kormányhatározat szerint abban az évben 8837, míg tavaly további
21 563 szociális férőhelyet kellett (volna) átadni az egyházaknak.
A Népszava ezt firtató kérdésére a humántárca nem válaszolt, ahogyan legutóbb a Magyar Narancsnak sem. Információink szerint a négy történelmi egyház – megakadályozandó a kisebb egyházak terjeszkedését – úgy döntött, hogy nem vesz át további férőhelyeket az államtól, és azt javasolták a minisztériumnak, hogy másnak se adjanak – így a folyamat megakadt.
Szintén elakadni látszik a krónikus belgyógyászati osztályok (az ún. „elfekvők”) szakápolási centrumokkal tervezett kiváltása is. A kormány 2016. március elején fogadta el Ónodi-Szűcs Zoltán akkori egészségügyért felelős államtitkár ötpontos reformjavaslatát, amely egyebek közt a szociális ellátási feladatok leválasztását célozta az egészségügyről. Az államtitkár szerint a „csak megőrzést igénylő” betegeket többlépcsős folyamat eredményeként adnák át a szociális ellátóknak, amivel az akkori számítások szerint 69 milliárdot takarítanának meg. Három év alatt nagyjából 10 ezer ágyat kívántak átcsoportosítani az újonnan kialakítandó szakápolási központokba. Csakhogy még az első, Mátészalkára tervezett, közel 2 milliárdos centrum építése sem kezdődött el, holott az eredeti tervek szerint az idén már a rendszerszintű működés megerősítése zajlana. A szakápolási centrumokkal egy időben döntött a kormány az időskorúak átmeneti gondozóházainak 2023-ig történő fokozatos felszámolásáról, de ebben az ügyben sem történt semmi.
A nagy állami spórolási lázban azért akad olyan idősügy, amire jut pénz. Az V. kerületi alpolgármester, miniszteri biztos Rubovszky Csilla vezényelte Idősügyi Infokommunikációs Program keretében például 5 ezer laptopot osztottak szét szociálisan hátrányos helyzetű, egyedül élő, valamint egészségkárosodott idősek között (ingyenes internettel, betanítással) 1,32 milliárd forintért. Mintegy 1,2 milliárdért pedig 65 év felettieket oktattak számítógép- és internethasználatra. Ők már legalább az interneten is figyelhetik a várólisták alakulását.
