Interjú

„Valóságos sajtóapokalipszis”

Parászka Boróka marosvásárhelyi újságíró a határon túli orbáni alkukról, és az őt ért magyarországi támadásokról
szerző
Csendes-Erdei Emese
publikálva
2018/5. (02. 01.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A magyar kormány 1,45 milliárd forintot adott egyetlen egyesületnek az erdélyi magyar sajtó támogatására. Miután interjú­alanyunk megírta, mi állhat a háttérben, durva lejárató kampány indult ellene. Lapunk korábbi rendszeres szerzőjét az erdélyi magyar belviszonyokról, Mihai Tudose – immár exkormányfő – botrányos kijelentéséről és a román emlékezetpolitikáról is faggattuk.

Magyar Narancs: Miközben számos egykor vagy ma is Simicska Lajoshoz köthető erdélyi magyar újság áll a csőd szélén, a magyar kormány 1,45 milliárd forintnyi sajtótámogatást ad egy olyan szervezetnek (Erdélyi Médiatér Egyesület), amely egy néhány éve működő portált tart fenn, a Főtér.ro-t. Ekkora összeg hány szerkesztőséget menthetne meg?

Parászka Boróka: Az Erdélyi Magyar Televízió (ETV) a legnagyobb magyar sajtótermék, amennyiben teljes erdélyi lefedettséggel dolgozó audiovizuális média – nekik ez tízéves költségvetésük, amit most egyetlen kicsi kolozsvári egyesület kapott meg. De példának lehetne felhozni a román közrádió székelyföldi stúdióját, a Marosvásárhelyi Rádiót, ahol én is dolgozom. Ez is költségesebb média, hiszen három különböző nyelvű szerkesztőséget működtet, magyart, románt és németet, lefedettsége Brassótól Kolozsvárig terjed, napi kétszázezer hallgatóval. Az 1,45 milliárd négyévi költségvetése ennek a rádiónak. Fontos megjegyezni, hogy a határon túli magyaroknak nem igazán volt eddig sem független médiája, ugyanis voltak az RMDSZ által finanszírozott, illetve „Fidesz-médiának” nevezett újságok, az utóbbiak Simicska érdekeltségébe tartoznak. Ilyen a Krónika napilap, az Erdélyi Napló hetilap, a Hírlap napilap-család, és a Székelyhon portál. Ezek jelenleg a csőd szélén állnak, illetve az RMDSZ is elkezdett kiszállni néhány lap mögül, egyetlen felületet tartott meg, a maszol.ro-t, amelynek szintén többéves költségvetését teszi ki a magyar állam említett támogatása. Az RMDSZ-nek csökkennek a forrásai, a még meglévő anyagi hátteret az ETV-re és a Maszolra fordítja.

MN: Hogyan juthatott egy szinte ismeretlen szervezet ekkora összeghez?

PB: Demeter Szilárd nekem úgy nyilatkozott, hogy Orbán Viktornak igazából teljesen mindegy, hogy van-e erdélyi magyar média vagy nincs. Ha holnap az egész bedőlne, nem történne semmi. (Demeter korábban Tőkés László EP-képviselő nagyváradi irodáját vezette, majd a Századvég elemzője lett. Főszerkesztője az Előretolt Helyőrség Íróakadémia lapjának, amit Mészáros Lőrinc érdekeltsége ad ki. Az „íróakadémia” munkáját az Orbán-kormány 1,4 milliárd forinttal támogatja – a szerk.) Neki csak az a fontos, hogy legyen felülete mozgósítani az erdélyieket a magyarországi választásokon. De ezt az igényt kielégítik a pártok, az egyház és az itt is elérhető magyarországi közmédia. A 1,45 milliárd csak része az ideérkező támogatásnak, hiszen például 26 milliárdot kapott a református egyház. Egyébként a cél az, hogy megvárják, amíg Simicska lapjai teljesen kivéreznek, és ezután átveszik őket. A legtöbb újság csak pislákol, ez valóságos sajtó-apokalipszis. Engem mindennap felhív egy kolléga azzal, hogy ne bolygassam, hogy honnan, kinek megy ez a hatalmas összeg, mert ebből lehet majd megmenteni az erdélyi magyar sajtót, jut belőle a több hónapja késő fizetésekre, és ha ez nem lesz, akkor semmi sem lesz. Jelenleg itt mindenki a túlélésre játszik, eleve kevés az a felület, ahol magyarul lehet dolgozni a médiában, ezért ha bármilyen lehetőség adódik, ott kiváló kollégák jelennek meg, mert örülnek, hogy van munkájuk. A probléma az, hogy senki sem nézi meg ennek az egésznek az átláthatóságát, vagy azt, hogyan lehetne megakadályozni, hogy egy-két ember döntsön a teljes támogatás sorsáról. Rajtam kívül ez most látszólag nem sokakat érdekel, pedig fontos lenne arról beszélni, hogy miért megyünk bele átláthatatlan alkukba. A pénz pedig úgy tűnik, hogy most egyetlen családnál van, hiszen Demeter Szilárd állítása szerint egymaga járta ki ezt a sok pénzt, ami aztán a sógora által szerkesztett lap kiadójához került.

MN: Demeter Szilárd Erdélyben mennyire számít jelentős személynek?

PB: Nem akarok én bizonyítványt osztani sem Demeter Szilárdnak, sem senkinek. Abban a helyzetben, amikor nem szakmai alapon, nem teljesítmények alapján mérlegelünk és tárgyalunk, amikor kijáróemberek vannak döntési helyzetben, engem nem érdekel, hogy ki kicsoda, és az illető hogyan lett az, aki. Annyit tudok mondani, hogy a támogatást megkapó egyesület nem közvetlen módon ugyan, de kötődik az Erdélyi Magyar Néppárthoz.

MN: Kik ma Orbán kegyeltjei Romániában?

PB: Minden erdélyi magyar politikai erő Orbán szövetségeseként lép fel, beleértve a Romániai Magyar Demokrata Szövetséget (RMDSZ) is, amely hosszú ciklusokon át igyekezett jó viszonyt ápolni a mindenkori magyar kormánnyal, illetve ellenzékkel. Mostanra ez is megváltozott, az RMDSZ is alkut kötött Orbánnal. Annak ellenére, hogy az RMDSZ a legerősebb magyar politikai erő Romániában, a „futottak még” kategóriájú Erdélyi Magyar Néppárt is Orbán bizalmát élvezi, hiszen lényegében hozzájuk jutott a teljes erdélyi sajtótámogatás. Ezenkívül az Erdélyi Magyar Református Egyház is jelentős támogatást kap a magyar kormánytól. Nehéz követni, hogy az egyház politikailag hogyan szolgálja ki a magyar kormányt, de az biztos, hogy nagy szerepet vállalnak abban, hogy a magyarországi szavazásra buzdítsák a határon túli magyarokat.

MN: Az erdélyi magyar politikai elit hogyan vélekedik az Orbánnal fenntartott kapcsolatokról?

PB: A hivatalos álláspont szerint mindenki egyetért abban, hogy van létjogosultsága az Orbánnal kötött szövetségnek. Az jól látszik, hogy az RMDSZ-en belül eltérő vélemények alakultak ki a magyar kormányról. A párton belül azok az önkormányzati képviselők vannak erős helyzetben, akik az Orbán-kormánnyal különalkukat kötöttek. Például Szatmár, Hargita, Kovászna megyék önkormányzati vezetői hatással vannak az országos politikára. Kelemen Hunor ugyan belement az orbáni alkuba, viszont látszik, hogy ez a szövetség nem túl erős. Kelemen végső soron Markó Béla politikai utódja, Markó pedig évtizedekig ellenállt annak, hogy az RMDSZ alárendelje magát a magyar kormánynak, és a mai napig nyilvánosan kimondja, hogy nem támogatja az „erdélyi NER” kiépítését.

MN: És az autonómia ügye?

PB: Az autonómia mint politikai cél, fontos, eddig azonban nem alakult ki érdemi szakmai vita arról, hogy ezt a törvényhozás szintjén miként lehetne alkalmazni. De szimbolikus értelemben nagyon fontos ügy. Minden erdélyi magyar párt csak ezen a szinten tartja, pusztán politikai tőkét próbálnak belőle kovácsolni. Egy kötelező kör, amit mindenki megfut, aztán komolyabban nem foglalkozik vele.

MN: Mire jó ma a magyar képviselet a román parlamentben?

PB: Inkább úgy kellene feltenni a kérdést, hogy mire lenne jó. Ha nem lesz a román államban olyan magyar politikai erő, amely hatással van a román törvényhozásra, és a román kormányzati működésre, akkor felgyorsul Erdély kiüresítése. A kettős állampolgárság intézményesítése óta ez jól követhető folyamat. Most a magyar kormány politikája határoz meg sok mindent, hiszen onnan jön érdemi forrás, oda kötődnek a politikai kapcsolatok. Ezzel azonban elfordultunk Bukaresttől, elfordultunk számos olyan forrástól, amely egyébként megszerezhető lenne az erdélyi magyar közösség javára. Ha ez így marad, lassan, de biztosan lemondunk Erdélyről. Érdekes, hogy itt is megy a sorosozás, de teljesen mást jelent, mint Magyarországon, ahol ez egyenlő a zsidózással. A románok magyarozásként használják, Soros nevét is „Sörös”-nek írják, ezzel is hangsúlyozva a magyar származását.

MN: Miután megírtad az 1,45 milliárdos támogatásról szóló cikket, sokan támadtak, a családodat és a gyermekeidet is fenyegették, akasztást emlegettek és a román titkosszolgálat ügynökeként próbáltak beállítani. Hogyan viseled ezeket a támadásokat?

PB: Ez nem először történik meg velem. Az első ellenzéki hang megjelenésénél beindul egy primitív médiagépezet, ami manipulációs anyagok átvételével és ismétlésével próbál lejáratni. Az egész azzal kezdődött, hogy Demeter Szilárd írt rólam egy Rákosi-érát idéző feljelentő cikket a Székelyhon nevű portálon, ezt azután átvette a Pesti Srácok, a Magyar Idők és Bayer Zsolt is. A cikk többek között arról szólt, hogy én tartom hatalomban Sütő András szemének kilövőit. Az első pár napban úgy tűnt, hogy ez a lejárató kampány jól működik, de egy idő után túlnőtt magán és aránytalanná vált. Miután a saját blogomon leírtam pontról pontra, hogy miért és hogyan zajlik ellenem ez az egész, elképesztő szolidaritási hullám jött. Sokan támogatnak, és rengeteg levelet kapok. Ez azt mutatja, hogy lelepleződött a propagandagépezet, és át lehet törni ezt a falat, csak higgadtan kell beszélni, illetve következetesnek kell lenni.

MN: Egyszer azt írtad, Erdélyben mindenki tudja, hogy mi vár azokra, akik kritizálni mernek, ezért inkább sokan hallgatnak. Milyen témák miatt robbant ki hasonló lejárató kampány?

PB: Csak a saját példámról tudok beszélni, mivel Erdélyben az újságírók zaklatása ugyanolyan tabunak számít, mint a szexuális erőszak. Itt, ha zaklatnak valakit, nem beszél róla, mert ezek a támadások mindig a szakmai hitelesség aláásásának formájában jelennek meg, ezért az érintett újságíró általában úgy tesz, mintha nem lenne körülötte botrány. Én már rengeteg ilyen eseten vagyok túl, akkor is nekem estek, amikor a székelyföldi romák elleni atrocitásokról, vagy most legutóbb az azóta lemondott román miniszterelnök kijelenté­séről írtam. Szóvá teszem, ha valami aránytalanul jelenik meg a magyar médiában. Aztán jönnek a támadások, amelyek azt üzenik, hogy aki kritizálja a magyarokat, az nemzetellenes, és ezért büntetést érdemel, vagyis elkezdenek fenyegetni téged és a családodat is. Nemrég jelent meg a Transindexen Szász Attila tollából egy írás, amely arról szólt, hogyan lehetséges az, hogy azok, akik a román miniszterelnök akasztásos kijelentésén háborognak (az azóta lemondott Tudose miniszterelnökként azt nyilatkozta, hogy aki közintézményre kitűzi a székely zászlót, az is „lengeni fog” – a szerk.), most akasztást követelnek azoknak, akik a dolgok árnyalását kérik, mert pontosabban szeretnének látni az ügyben.

MN: Az erdélyi magyarok közt mekkora súlya volt a román miniszterelnök mondatának? Több ottani publicisztika szerint ez csak magas labda volt Orbánnak, amit ő örömmel és túlzott lendülettel csapott le.

PB: Fontos megjegyezni, hogy a centenáriumra nagyon készül a román kormány, filmekkel, plakátokal, kiadványokkal stb. (A magyarországi románok nemzetgyűlése 1918. december 1-jén mondta ki, hogy Erdély, Bánát, a Körösök vidéke és Máramaros csatlakozzék a Román Királysághoz – a szerk.) Nagyon feszült a légkör, és nincsen forgatókönyv arra, hogy a román szélsőséges nacionalisták kijelentéseire hogyan reagáljanak az erdélyi magyarok. Mindenkinek okkal van veszélyérzete, és minden, provokációra utaló jelre mindkét oldal nagyon érzékenyen reagál. Tudose kijelentése kapcsán sokunkban azonnal felmerült, hogy esetleg nem értettük jól, amit a miniszterelnök mondott. Eleve a műsor, amelyben szerepelt, nacionalista, magyarellenes műsor volt, és aki látta, tudja, hogy Tudose megpróbált valamiféle távolságot tartani a magyarellenességéről hírhedt műsorvezetővel szemben, de ez nem sikerült. Egy idő után belebonyolódott, és egy szerencsétlen mondatban elvérzett. De aki nézte a beszélgetést, az láthatta ezt a folyamatot, és értette, nem az a legnagyobb gond, hogy a román miniszterelnök miket beszél, hanem az, hogy a román médiában ez a hetente jelentkező magyarellenes műsor simán jelen lehet, és rendszeresen lemehet ilyen vagy ennél durvább dolog is. Jellemző, hogy erről nem beszélünk, csak egy felszínes villanásra ugrik mindenki, de magáról a problémáról mindenki hallgat. Arra, hogy hogyan lehetne hatékonyan lépni erre a permanens uszításra, nincsenek ötletek. Mindenki arra összpontosított, hogy az éppen a lemondás felé tartó miniszterelnököt hogyan lehet telibe találni.
Ő pedig elment, de a műsor maradt.

MN: A magyar autonómiáról hogyan vélekedik a romániai magyar lakosság többsége? Mást gondolnak erről egy nagyvárosban, mint egy székely faluban?

PB: Erről nincsenek pontos és hiteles felmérések, de két szempontot érdemes említeni: azt, hogy milyen az autonómiával kampányoló pártok támogatottsága, illetve hogy milyen a Székelyföld és az erdélyi részek viszonya. Azt látjuk, hogy az RMDSZ és az összes többi magyar érdekképviselet mozgósító ereje ciklusról ciklusra csökken, dacára annak, hogy az autonómia szlogene egyre hangsúlyosabban jelenik meg. De ezzel politikai erőt Erdélyben növelni nem lehet. A másik súlyos gond, hogy hosszú évek óta éleződik a Székelyföld kontra Erdély konfliktus, ennek oka pedig az, hogy az autonómiaviták során rendszerint csak Székelyföldről van szó, ami sajnos azt a percepciót szüli, hogy egy erdélyi magyar nem olyan fontos, mint egy székely.

MN: Milyen tapasztalataid vannak a mindennapokban a román–magyar együttélésről?

PB: Ennek van egy reflektálatlan és egy reflektált része. A reflektálatlan alatt értem például Marosvásárhelyen azokat a szőnyeg alatt izzó konfliktusokat, amelyeket bármikor be lehetne gyújtani. Ehhez adódik az a demográfiai katasztrófa, amin keresztülment Románia az elmúlt 28 évben. Ebbe természetesen beletartozik a magyarok rendszerváltás utáni kivándorlása is. Azt pedig máig nem látjuk, hogy a megváltozott etnikai arányok hova vezethetnek. Tulajdonképpen a román társadalom a román politika számára is ismeretlen, és senki nem tudja, hogy mikor, hol és milyen akna fog felrobbanni. Azt sem tudjuk, hogy ez az akna etnikai, szociális, vagy más alapon robban majd. Moldva gyakorlatilag ki van halva, onnan, aki tudott, elmenekült, és felnőtt ott egy migrációs, árva társadalom, akiket nagymamák meg dédszülők neveltek fel, míg a szüleik külföldön robotmunkát végeztek. Ezenkívül van egy generáció, amelyik kamaszként ment el külföldre dolgozni, hogy ne haljon éhen. Nagyon instabil a helyzet, és ehhez jön csak a román–magyar viszony, amelyben azt látni, hogy az itteni magyar a románhoz képest is modernizációs deficitben van, mert nem mentek el annyian, nem küldtek haza annyi tőkét, mint a románok. Ez egy szegényülő, gyengülő közösség, amelynek lehetősége sincs arra, hogy megerősödjön – ellentétben a románnal, amely a kivándorlási versenyt a sok veszteséggel együtt mégis valamilyen formában a maga javára tudja fordítani. Tőkét nyert, tudást, nyelvtudást.

A reflektált rész pedig az, hogy van a román tudományos elitnek egy kis része, amelyik szembe akar nézni a román nacionalizmussal, és újragondolja a román történetírás és irodalom hibáit, mulasztásait. A román történetírás politikailag kihasznált, illetve annak alárendelt volt, Ceaușescu idejében magától értetődően, de a rendszerváltás után újraéledő nacionalizmus éveiben is. Úgy tűnik, hogy most a tudományos élet néhány kiváló képviselője ezen változtatni akar. Megpróbálnak olyan témákról beszélni, amelyekről eddig a románok nem akartak. Például arról, hogy az a mód, ahogyan a román állam létrejött, mennyire terhelte meg a román társadalmat, és ennek milyen járulékos román veszteségei voltak. Ez teljesen átrendezheti azt, amit a mai román állam működéséről gondolunk. Az új szemlélet azonban még csak halványan alakul, egyáltalán nem határozza meg a centenáriumi műsorokat és emlékműveket. Ha lenne erre komolyabb magyar partner, akkor itt remek dolgok tudnának elkezdődni. Lenne esély arra, hogy 100 év után kialakuljon egy olyan együttműködés, ami mindenkinek a javára szolgál. Az elképzelhetetlen, hogy egy román prózaíró vagy történész kivont klaviatúrával etnikai forradalmat vívjon ki, viszont vannak, akik hajlandóak lennének a korábbi évek manipulációit, hazugságait rendbe tenni. Ez biztató, de a magyar szellemi életen is múlik, hogy ezzel mit kezd, mennyire támogatja.

MN: Milyen manipulációkat próbálnak korrigálni?

PB: Például a dákoromán elméletet, a román nemzet születéséről szóló mítoszokat, vagy a nemzeti kisebbségek szerepét a román állam működésében, létrejöttében. Ceaușes­cu alatt, sőt még előtte is sokáig forgalomban volt az a vélekedés, miszerint a magyarok mind románellenesek, Erdélyt politikailag és gazdaságilag kihasználó gyanús elemek, akikkel nem lehet együtt élni, mert eredendően ellenségei a román államnak. Ezek bődületes baromságok, de ebben éltünk. Az utcanevek és helységnevek magyar használata például be volt tiltva a 80-as években, és máig vitatott, hogy lehet-e ezeket használni. Romániában van egy olyan generáció, amelynek nem lehetett magyar neve, és egy erőszakosan románra fordított név szerepel a személyi irataiban. Nekik az etnikai hovatartozásukat éppen ezért megkérdőjelezik. Elmagyarosított románoknak nevezték őket. Ezek súlyos ügyek, amelyekről beszélni kell. És van valami, amiről még egyáltalán nem tudnak beszélni a románok, ez pedig a romániai – és ezen belül az itteni magyar – holokauszt kérdése. Képtelenek a királyi Románia felelősségével szembenézni, és elismerni, hogy a romániai holokauszt nem kisebb tragédia a magyarországinál. A hivatalos román történetírás a horthysta Magyarországot teszi meg kizárólagos felelősnek. Ez ebben a formában nem igaz, és sajnos ezen a vitán futott zátonyra a 70. évfordulós megemlékezés, mert nem az áldozatokról volt szó, hanem arról, hogy ki volt igazából a felelős. Ebből is látszik, hogy sok dolgunk van még.

szerző
Csendes-Erdei Emese
publikálva
2018/5. (02. 01.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra