A Budapesti Közlekedési Zrt. (BKV) egyik igazgatója több évtizednyi munka után csaknem százmillió forinttal távozott munkahelyéről (majd visszatért). Az összeg zömét a tizennégy hónapnyi átlagkereset adja ki, végkielégítésként. A millión felüli havi alapbér, meg a duplájánál is több prémium. Plusz a titoktartásért járó öszszeg (lásd: Felsővezeték-szakadás, Magyar Narancs, 2009. augusztus 27.). Ez jó példa arra, hogy mi lehetséges egyáltalán egy közvállalatnál. (Jó lenne ismerni a szóban forgó vezető verzióját a történtekről, a körülményekről.)
A Munka törvénykönyve - ennek hatálya alá tartoznak a versenyszférában ügyködő munkáltatók és munkavállalók, akár köztulajdonú, akár magáncégről van szó - alapesetben legalább huszonöt évi munka után hat hónapi átlagkeresettel rendeli végkielégíteni a dolgozót. Ez a törvényi minimum maximuma. Ám ettől fölfelé fényévnyi is lehet az eltérés: határ a csillagos ég, ha ügyesen csináljuk. Az első lépés: bazi nagy magyar fizu, mivel ahhoz igazodik minden egyéb. Például a prémium, s általában a jutalom és más javadalmazás mértéke sem független tőle, a végkielégítés meg pláne nem. Holott az Alkotmánybíróság egyik határozata (68/2006) szerint "rendeltetését tekintve a végkielégítés a munkakeresés időszakában, az ismételt munkavállalásig terjedő időben egyfajta anyagi támogatást jelent, és a megélhetés biztosítását célozza (...)". Ezt a "támogatást" a munkáltató fizeti. Nem az államot vagy az önkormányzatot terheli - már ha nem valamelyikük a foglalkoztató.
A köztisztviselőknél és a közalkalmazottaknál, de még a választott, illetve kinevezett állami vezetőknél is szigorúan meghatározott mértékű a végkielégítés. Fentiekre és néhány egyéb eltérő körre nem a munka törvénykönyve rendelkezései, hanem külön, egymástól is eltérő - köztük foglalkoztatási - szabályok vonatkoznak.
A köztisztviselők, illetve közalkalmazottak jogállásáról szóló törvény egyaránt úgy rendelkezik fő szabályként, hogy
nyolchavi illetmény
a végkielégítés teteje. (Ettől eltérni csak meghatározott esetekben lehet: öregségi vagy korkedvezményes nyugdíj előtti öt éven belül például négyhavi plusz jár az egyébként adandóhoz.) Az állam cserébe az átlagosnál nagyobb foglalkoztatási biztonságot, szabályokban rögzített előmenetelt garantál. Mondjuk a miniszter, államtitkár, szakállamtitkár juttatása (hivatalosan ez nem végkielégítés, azt nem is kaphat) - a tisztségben töltött idejétől függően - hat hónapnyi jövedelem; ha lemondással szűnik meg e minősége, ennek a fele. Különleges többek között az országgyűlési képviselők, avagy a polgármesterek munkajogi helyzete is (például mert választás útján kerülnek tisztségükbe).
Egészen más a szituáció az állami vagy önkormányzati vállalatoknál, amelyek közvagyonnal gazdálkodnak ugyan, de a versenyszféra részei. Éppen a versenyhelyzet miatt úgynevezett menedzserszerződéseket (vagy annak megfelelőeket) is köthetnek adott dolgozóikkal, hogy ne csábítsa el őket a magánszektor. (Ámbár, az apropónál maradva: melyik céggel versenyez például a BKV Zrt.? Néhány maszekkal, akiket foglalkoztat?)
Az állami vagy önkormányzati vállalat valójában sok tekintetben ötvözi a versenyszféra és a közszféra foglalkoztatási előnyeit. Munkajogi szakemberek rég felfigyeltek az ebből fakadó anomáliákra. A BKV-ügy kirobbanása óta több jogász is elmondta: külön szabályozás kellene a közszféra vállalataira, ahol közpénzek forognak. Eddig azonban nemigen lehetett elementáris törekvést látni a változtatásra. Sokaknak - főként vezető pozíciókban - jóval kifizetődőbb vállalati keretekben dolgozni, mint mondjuk a köztisztviselői vagy közalkalmazotti bértábla szorításában.
A versenyszférában a munkaviszony eredendően a szerződő felek megállapodásán nyugszik, a tartalmát ők határozzák meg. Ez az egyik sarkalatos elve a munka törvénykönyvének is. Ha túl sok volna a korlát, az akadályozná a normális piaci, ezen belül foglalkoztatási mechanizmusokat. Valamilyen szinten az állam ebbe azért beavatkozik, főként a munkavállaló védelmében. Minimumokat határoz meg, amelyektől lefelé nem enged eltérést. E szabályozás abból indul ki, hogy a munkáltató arra költi a pénzét, amire akarja, a felek kölcsönösen eldöntik, mi éri meg nekik, mennyiért; persze alkupozíció alakul ki, esetenként változó, hogy kié az erősebb. Akár a végkielégítések dolgában is.
Végkielégítés tipikusan akkor jár, ha a munkáltató eszközli a fölmondást, vagy ha jogutód nélkül megszűnik a cég. Előfordulhat azonban egyéb esetekben, akár a dolgozó felmondásakor is. A munka törvénykönyve megengedi, hogy a felek e kérdéskörben is eltérjenek a benne foglaltaktól - de ez csak a dolgozó javára lehetséges. És nem csupán egyéni megállapodással, hanem kollektív szerződéssel kikényszerítve is - miként ez például a BKV-nál is megfigyelhető.
Külön történet a határozott időre kötött szerződések sorsa. A jelenlegi szabályozás szerint akármennyi is a határozott idejű kontraktus szerint hátralevő idő, (legfeljebb) egy esztendőre szóló összeg jár a dolgozónak - hacsak nem állapodnak meg másban a felek. Ha elképesztő végkielégítési - vagy ilyen rendeltetésű - összegekről, egy évnél hosszabb teljes hátralevő idő kifizetéséről hallunk, az is csak ily módon lehetséges. Törvény erre nem kötelezi a munkáltatót. Viszont akár az utolsó munkában töltött napon is módosíthatják a szerződést, mielőtt aláírják a jogviszony megszüntetéséről szóló dokumentumot. Ez ugyan nem szó szerint végkielégítés, de a gyakorlatban annak felelhet meg.
Van úgy egyébként is, hogy a végkielégítést - vagy a hasonló céllal kifizetett összeget - más jogcímen toldják meg. Ilyen a
titoktartási kötelezettség
Ami egyébként is minden munkavállalót terhel, hiszen különben sem árulhat el üzleti vagy hasonló titkot. Különbözik ettől a versenyklauzula. "A dolog lényege: a munkavállaló nem tanúsíthat munkaviszonya alatt olyan magatartást, amely a munkáltatója jogos gazdasági érdekeit veszélyezteti. Ez a kötelezettsége a munkaviszony megszűnése után is fennáll, ha ezért a munkáltató megfelelő ellenértéket fizet. És mondjuk kikötik: az illető nem helyezkedhet el konkurens cégnél. Vagy nem csábíthat el addigi munkahelyéről embereket" - magyarázza Pethő Róbert munkajogász, ügyvéd.
Míg a magánszektor vigyáz a pénzére, úgy tűnik, mintha a köztulajnak éppen az ellenkezője lenne az érdeke. Nem véletlen, hogy a kormány amolyan kipellengérező típusú rendeletet alkotott "a köztulajdonban álló gazdasági társaságok működésének átláthatóbbá tételéről". Ennek értelmében azon cégek, amelyekben "a magyar állam, helyi önkormányzat, költségvetési szerv vagy közalapítvány külön-külön vagy együttesen számítva többségi befolyással rendelkezik", kötelesek előtárni a honlapjukon bizonyos adatokat. Méghozzá "bárki számára, a közzétett adatot megismerő személy azonosítása nélkül, korlátozástól mentesen, kinyomtatható és részleteiben is kimásolható módon, a betekintés, a letöltés, a nyomtatás, a kimásolás és a hálózati adatátvitel szempontjából is díjmentesen" hozzáférhetővé varázsolva.
Hogy mit? Egyebek mellett "a vezető tisztségviselők, a felügyelőbizottsági tagok", a munka törvénykönyve vonatkozó részei szerinti "vezető állású munkavállalók, az elkülönült szervezeti egységet vezető munkavállalók, valamint a tartósan egyes munkavállalók tevékenységét irányító munkavállalók" nevét, tisztségét vagy munkakörét, a "közvetlenül vagy közvetve nyújtott pénzbeli juttatásokat" annak különböző kritériumaival. Ugyancsak
nyilvánossá kell tenni
- a munka törvénykönyve, a kollektív szerződés, illetve a munkaszerződés alapján járó mértéket megjelölve - a munkavállalóra irányadó végkielégítés, illetve felmondási idő tartamát (hisz az is alapja lehet szokatlan összegű kifizetéseknek, különösen, ha végig felmentik az illetőt a munkavégzés alól). A másféle jogviszonyban foglalkoztatottaknál a megbízási díjat, az azon felüli "egyéb járandóságokat" és a kapcsolat megszűnése esetén járó összes összeget kell feltüntetni.
Ami a távolabbi jövőt illeti, a kormány törvényt is javasol, ezen vállalatokra nézve sokkal szigorúbbakat a munka törvénykönyvében foglaltaknál - például semmilyen irányban nem engednének eltérést a végkielégítés dolgában: állami és önkormányzati cégeknél, valamint ezek leányvállalatainál a felmondási időre és a végkielégítésért járó pénz nem haladhatná meg a hathavi alapbér összegét. Nem árt hangsúlyozni: az alapbérét, és nem az összevissza felturbózott jövedelemét. És a határozott idejű szerződésnél sem lehetne nagyobb a lejárta előtti megszüntetésért juttatandó összeg hat hónapi keresménynél.
Az Index megszellőztette, hogy már most is van hivatalos dokumentum - egy 2003-ban hozott, ma is hatályos kormányhatározat -, amelynek a betartatásával megelőzhetők lettek volna eddig is a végkielégítéses ügyek. És volt már korábban is hasonló rendelkezés: egy 1994-es kormányhatározat, amely az állami tulajdonban lévő gazdasági társaságok vezetőinek javadalmazásával összefüggő kérdésekről szólt, többek között a végkielégítésről. (Az önkormányzati cégeket a szabály nem érintette.) Előírta, hogy az érintetteket kizárólag a munka törvénykönyvében meghatározott esetekben és mértékben illesse végkielégítés. E kormányhatározatot 2001-ben, a Fidesz-érában helyezték hatályon kívül.
A mostani helyzet ellen érthetően ágál a Fidesz is, ahogy ellenzéki párthoz illik. Megjegyzendő ugyanakkor, hogy 2002 tavaszán - egy 2001-ben végrehajtott törvénymódosítás alapján - az Orbán-kormány jó pár embert betonozott be pozíciójába közpénzből (igaz, nem a vállalati, hanem a közigazgatási szférába), főtisztviselőként, magas fizetéssel, nem egy esetben barátinak tetsző adományként határozott időre (öt esztendőre) szóló szerződéssel.
Nagy kérdés, hogy az egyébként is kérdéses rendeleti, majd törvényi adminisztratív szabályozás nem sérti-e az önkormányzati önállóságot. Nem kis részben ez is oka volt annak, hogy az állami tulajdonú szférára koncentrált a szabályozás. Ugyanakkor általános korlátozásra szükség lehet, nem csorbítva az önkormányzatok működési autonómiáját. Sárközy Tamás például azt javasolta, kapjanak államtitkári fizetést meghatározott állami és önkormányzati vállalatok, intézmények első számú vezetői (lásd: "Nem szokása ez a politikának", Magyar Narancs, 2009. augusztus 20.).
Az önkormányzati cégekkel e határozatok tehát nemigen foglalkoztak. Talán nem is kellett volna. Hiszen a helyhatósági testületek saját vállalataikra simán hozhatnának korlátozó szabályokat, akár a javadalmazás, akár a végkielégítés, akár egyéb juttatások tekintetében. Megtehetnék most is.
Lefelé mutogatva
A BKV kollektív szerződése értelmében, ha felmondanak a dolgozónak, nem a törvény szerinti maximálisan hat, hanem tizennégy havi átlagkereset jár neki. Igaz, a kollektív szerződés azt is kimondja, hogy a vezető vállalati tisztségviselőkre (vezérigazgatóra, igazgatókra) ez nem vonatkozik, velük külön megállapodást lehet kötni. Ezeknek azonban mégis a kollektív szerződés az alapja, hiszen hozzá viszonyítva alkusznak a felek. A BKV érdekvédő szervezetei továbbra is ragaszkodnak ehhez a tizennégy hónaphoz, és azt mondják, ami eddig járt, az maradjon, csak a vezetők járandóságát maximálják. (Vannak olyan - persze inkább felülről vagy kívülről hangoztatott - vélemények, hogy a BKV jelenlegi helyzetéhez hozzájárult a bombaerős kollektív szerződés, amit magánmunkáltatóval szemben aligha harcolhattak volna ki a munkavállalók. A fizetési szerkezet (az alapbérhez járuló viszonylag magas, fix vagy csaknem állandó prémium) ugyancsak kiterjedtnek mondható a vállalat nemcsak felső, hanem egyéb szintjein is (az összeg persze nagyon nem mindegy).
