"Minket, akik elleneztük Amerika iraki invázióját, nem vigasztalhatnak a katasztrofális következmények. Ellenkezőleg: föl kell tennünk magunknak néhány határozottan kényelmetlen kérdést. Az első a 'preventív' katonai intervenció helyénvalóságát érinti. H az iraki háború elhibázott és rossz - 'rossz háború rossz időben' -, akkor vajon milyen alapon volt helyes az amerikaiak Szerbia elleni háborúja 1999-ben? Végtére az a háború is nélkülözte az ENSZ Biztonsági Tanácsának jóváhagyását. Az is 'hívatlan' és illetéktelen támadás volt egy szuverén ország ellen - preventív céllal -, és számos polgári áldozatot követelt, valamint keserű haragot váltott ki az amerikaiak elle..." Ezzel a bekezdéssel kezdődik a New York Review of Books című amerikai kétheti kritikai folyóirat 2005. július 14-i száma. Szorosan nézve nem politikai publicisztika, hanem könyvkritika, ráadásul négy, a közelmúltban megjelent könyvről, Tony Judt tollából.
Eljátszom a gondolattal: a tónus, a hangvétel igen-igen emlékeztet arra a lapra, melyben e sorokat olvassa a tisztelt olvasó. Csak éppen a tartalom, a vélemény homlokegyenest ellentétes azzal, amit a MaNcs ilyen tárgyú szerkesztőségi cikkei szoktak gondolni - és hozzáteszem: ez most épp mellékes.
A New York Review of Books igazi sikertörténet - ha nem is a rózsaszínű, hollywoodi fajtából. A szerkesztőség, mármint az office aligha nagyobb, mint a MaNcs-é, és - noha maga az épület a Broadwayn, az 57. utcánál éppoly szögletesen elegáns, mint a legtöbb irodaház - a szobák otthonosan, ismerősen rendetlenek és munkaszagúak. Erős
a Gutenberg-dominancia,
ez tetszik nekem. A hatalmas íróasztalokon alig látszik a laptop a papír- és könyvhalmok között; utóbbiak a közlekedés rendjét is megszabják: csupa egyirányú utca, a térdig-combig-derékig érő könyvoszlopok közt. Az egymásba nyíló szobákban néhány fiatal dolgozik - pizzát rendelnek itt is, elárulja a doboz, műanyag pohárból isszák a Diet Coke-ot, a kávét.
Robert B. Silvers szerkesztő udvariasan és határozottan egy órában szabja meg a beszélgetés idejét, a helyét pedig egy oldalra nyíló, ablaktalan kis szobában, melyben egyetlen hatalmas asztal, rajta egy ősréginek tűnő villanyírógép van - "mert akadnak, akik még mindig ezzel dolgoznak kényelmesebben" -, és csupasz falak. Silvers co-editor - társszerkesztő, merthogy főszerkesztő az nincsen -, és gyorsan összefoglalja nekem az ezerszer elmondott-leírt-előadott történetet.
Az őstörténet egy sajtóbotránynyal kezdődik - sőt, igazából kettővel. Az egyik az alapító szerkesztő, Robert B. Silvers akkori munkahelyéhez, a tekintélyes Harper's Magazine-hoz kötődik, amelyben Silvers ösztönzésére Elizabeth Hardwick regényíró, esszéista, kritikus - később az NYRB egyik alapítója, azóta is munkatársa (noha jövőre lesz 90 éves) -, Robert Lowell költő (aki haláláig szintén gyakori szerzője volt a lapnak) felesége provokatív esszét írt arról - tekintélyes lapokból vett idézetekkel megspékelve -, hogy az amerikai műkritika középszerű, unalmas, tehetségtelen, méltatlan. 1960-ban jelent meg az írás, nyomában több számon keresztül viharzott a vita, még a lap tulajdonosa is kifejezte neheztelését a cikk és szerzője iránt: "túl messze ment" - mondta. Hiszen azokat a könyveket és könyvekről írt bírálatokat támadja, amelyeket a közönség imád. "A jelenlegi irodalmi helyzetben - felelte Hardwick - nem látom okát, hogy megbízzak a közönségben." Robert B. Silvers alighanem ekkoriban kezdte, legalább fejben, kimunkálni a későbbi NYRB credóját és koncepcióját.
A másik botrány tágasabb volt, és 1962-ben érkezett: leállt a New York-i sajtó, a New York Timesszal együtt. Ez volt az a híres lázadás, amikor a New York-i nyomdászok sztrájkba léptek a modernizáció, a gépi szedés ellen, és a szakszervezet mögéjük állt. A sztrájk és az újságnélküliség 114 napig, 1962. december 8-tól 1963. április 1-jéig tartott - és mire vége lett, megjelent az NYRB első két száma. "Barátom, Jason Epstein azt mondta: 'ez az egyetlen pillanat, amikor tőke nélkül el lehet indítani egy ilyen lapot'. Igen: a kiadók kétségbeesve látták, hogy a könyveiknek semmi visszhangja, joggal számíthattunk tehát arra, hogy hirdetni fognak nálunk. Így is lett." Silvers szabadságra ment a Harper'stől. "Két hónap múlva ismét itt leszel" - engedte útjára akkori főnöke. A (különösen Kelet-Európában) neves Partisan Review-tól távozó Barbara Epsteinnel (aki akkoriban Jason Epstein, a híres Random House kiadói igazgatójának a felesége volt), valamint a Lowell-Hardwick házaspárral megalapította az NYRB-t. Cikket kértek és kaptak - ingyen - többek között Mary McCarthytól, Norman Mailertől, Dwight McDonaldtől, Susan Sontagtól, W. H. Audentól, Gore Vidaltól, William Styrontól. És Edmund Wilsontól, aki ezt mondta: "A Times vasárnapi könyvrovatának a nyomdász-sztrájk miatti eltűnése ráébresztett bennünket arra, hogy sosem létezett."
Az első számot - 1963 februárjában - ötvenezer példányban nyomták, szétküldték a standokra, kivált az egyetemi könyvesboltokba, azzal a felhívással, hogy aki szeretné, hogy a lap folytatódjék, írjon levelet a szerkesztőségnek. Sokan írtak, elegen ahhoz, hogy ígéretes listával járják a szerkesztők a kiadókat hirdetésért, a bankokat hitelért, a pénzes embereket befektetésért. A második számot - március végén - már százezerben nyomták. Ezután némi lélegzethez jutottak az alapítók: nyáron pénzt hajtottak fel, ősztől indult a "rendes" üzemmenet.
A lap a kezdet kezdetén határozottan megmutathatta szellemi-politikai arculatát: zajlott a vietnami háború, melynek elítélésében azonnal élharcosnak bizonyult, Noam Chomsky és mások radikális esszéi révén. Ugyanígy azonnal a centrumába került az emberi jogok ügye, valamint a szolidaritás mindazokkal, akiket szerte a világon üldöztek, cenzúráztak, bebörtönöztek vagy elnyomtak a véleményük miatt. A hatvanas évek lapszámai az egyetemi lázadások, az "ellenkultúra" keletkezésének lenyomatait is őrzik. James Wolcott a The New York Times Book Review-ban a lap harmincötödik születésnapjára írott cikkében fölidézi, hogy 1967-ben, az augusztusi szám címlapján
a Molotov-koktél receptjét
közölték. A szimbolikus gesztus megosztotta még a New York-i intellektuelek világát is; erős neokonzervatív kampány indult a lap ellen, valamint kiérdemelte Tom Wolfe bonmot-ját: "a radikális divat legfőbb teoretikus orgánuma". A lap alapvetően művészetkritikai orgánumként indult útjára - tehát profiljának ezt a vonását is mindvégig előtérben tartotta -, csakhogy liberális és demokrata szerkesztői nem tudnak és nem is akarnak lemondani a művészet kontextusáról: a valóságról. "Nincs párja a komoly amerikai sajtópiacon. Szembemegy minden konvencionális bölcsességgelÉ Lojális a koncepciójához, olvasóihoz, küldetéséhezÉ Az NYRB fölkelti olvasójában az érdeklődést olyan dolgok iránt, amelyekről az olvasó nem tudta, hogy egyáltalán érdeklikÉ Elolvasok minden cikket az újságban? Nem. A szerkesztőket néhány téma - Kelet-Európa, Sigmund Freud - jobban érdekli, mint engemÉ" - írja John Carroll a The San Francisco Chronicle-ban.
A szerzők köre egyre bővült - Európának erről a feléről is sokan publikáltak náluk; a még ellenzékben élő Václav Haveltől például Konrád Györgyig -, a példányszám pedig egyre nőtt. Aztán, amikor elérte a százhúsz-százharmincezret, megállapodott. (Durva aránypárban ez annyi, mintha a MaNcs ötezer példányban fogyna el. És éppen a lényeget tekintve mégiscsak torz az összehasonlítás, hiszen a megtérülés vagy átfordulás pontja majdhogynem "országfüggetlen", kis eltéréssel ugyanannyi.)
A lap a kezdetektől fogva önálló és nyereséges; eleinte megélni lehetett belőle, ma már szerintem jól élni is. Hajdanán kétféle részvény létezett. A szerkesztőségé - ehhez járult a teljes szerkesztői kontroll -, valamint a befektetőké, akik adhatták-vehették tulajdonrészüket, de a lap ügyeibe nem szólhattak bele. Húsz éve, 1984-ben lépett színre Rea Hederman - ma is a kiadó tulajdonosa -, aki az amerikai délen birtokolt már sok újságot, és alighanem igen vonzó ajánlatot tett a szerkesztő-tulajdonosoknak, hiszen be akart törni a New York-i sajtópiacra is. Teljes körű és megszeghetetlen garanciát adott a szerkesztőknek az önállóságra, miközben az amúgy szolidan nyereséges lapot stabil pénzalapokra helyezte. (Amikor erről beszélgettünk, akadékoskodtam egy kicsit: mi lehet az a garancia? Silvers úgy tett, mint aki válaszol: "Először mi is azt mondtuk, hogy hiszen mindössze a zárat kell lecserélnie, és máris megszabadul tőlünk, mire ő olyan garanciát adott, hogy ez teljességgel lehetetlen. Azóta is harmonikus az együttműködés.")
Rea Hedermannal bővült is a vállalkozás: létrehozta az NYRB könyvkiadóját, amely azóta a százötvenedik kötetnél tart. Kiadnak "out-of-print" (éppen nem kapható) klasszikusokat, moderneket, valamint a lap legérdekesebb - és időtállónak bizonyuló - szerzőinek, esszéinek a gyűjteményét. (Most éppen két Simenon-regény készülődik.) Kialakultak az olvasókecsegtetés máshonnan is ismerős formái: (az interneten keresztül is) vehetünk táskát, naptárt, levelezőlapokat, jelentős engedménnyel könyveket is.
A lap hússzor jelenik meg egy évben; januárban, júliusban, augusztusban és szeptemberben havilapként, egyébként kéthetente. Zavaros struktúra, vetem föl, de van rá magyarázat: "Hét napot dolgozunk egy héten, olykor tizennégy-tizenhat órát naponta. Nyáron visszavesszük a tempót: mindenkinek pihennie kell" - mondja Silvers. 't viszont telhetetlen polihisztornak, megszállott perfekcionistának, kiismerhetetlen agglegény-munkamániásnak és kissé különcnek mondják, akik ismerik, például Janny Scott a The New York Timestól. Pillanatok alatt végez egy könyvvel, egész enciklopédiát hord a fejében, abnormális munkabírása van, és a föld alól is előkeríti a szerzőt, ha ötlete támad vagy egyeztetni akar valamilyen szerkesztői beavatkozást.
Nem nehéz generációs tömörülést (is) látni az NYRB törzsgárdájában: hatvan fölött van a szerkesztők és szerzők túlnyomó többsége. Semmi "csikócsapat" - tapasztalt "vérprofik". A két szerkesztőn kívül egy harmadik alapító, Elizabeth Hardwick is szerepel az impresszumban: ő tanácsadó szerkesztő. A lap elidegeníthetetlen része David Levine - és az ő rendkívül szellemes és invenciózus rajzai, karikatúrái. "David az első év után csatlakozott hozzánk, azóta a lap ikonja lett" - így a szerkesztő. Levine-nek a portálon külön galériája van - és persze külön copyrightja is. A két szerkesztőnek van négy asszisztense; valamint dolgozik a lapnál négy ember, akiket leginkább olvasószerkesztőnek neveznék: "elolvasnak minden cikket, minden szót; ellenőriznek minden nevet, adatot, utalást, idézetet, jegyzetet, figyelnek a nyelvtani logikára, stiláris tisztaságra. Ha kérdésük van, hozzám jönnek, és én lépek kapcsolatba a szerzőkkel".
Ami nem mindig könnyű. Az NYRB szerzői olykor a világ túlfelén, esetleg kevéssé civilizált vagy
kevéssé békés körülmények
között dolgoznak: afrikai, háborús szerbiai, indiai, iraki tudósítást, esszét írnak éppen. Ilyenkor a költséget természetesen a lap állja. A siker viszont közös: V. S. Naipaul remekbe szabott India-könyveié például.
A szerkesztők őrzik a lap széles horizontját; minden számban közölni kell művészetkritikát - legalább egy regényről muszáj írni, valamint képzőművészetről, filmről, zenéről, színházról - is-is, vagy-vagy. Foglalkozni kell a nemzetközi ügyekkel, belföldi problémákkal, a kormányzat baklövéseivel, a történelemmel. Aztán "bele kell szagolni a levegőbe", és írást rendelni a liberalizmusról, a pornográfiáról, az erőszakról vagy az értelmiség felelősségéről. Meg kell kérdezni a szerzői "holdudvart", ki mivel foglalkozik, miről írna, mi érdekli. Aztán az "aprómunka": kiküldeni az érdekes új könyveket a kritikusoknak, és remélni, hogy egy-másfél hónapon belül megérkezik a kritika is. És nem fáradni, nem tompulni, nem lankadni.
Nehéz ügy: nem sikerülhet egyenletesen, minden számban. A lapot árgus szemmel olvasók tudnak korszakokról, amikor - bár ugyanolyan magas színvonalon, mégis - fáradtabban teljesített az NYRB. Mértékadó és markáns volt olyankor is,
de "némi dohszag"
lengte körül, és csökkent a "kockázatvállalási index". Bush elnökké választása viszont fölvillanyozta őket: "ismét fölment a szerkesztés hőmérséklete". A 9/11, a WTC elleni terrortámadás pedig "riasztotta a Review-istállót: veterán újságíróival, irodalmi sztárjaival és akadémikus nehéztüzérségével együtt" - írja Scott Sherman a The Nationben. Időről időre fölmerül a korkérdés is, mármint a szerkesztőké és szerzőké - de utódlásról egyelőre senki sem beszél. A lap, amely bő negyven évvel ezelőtt érett korban és állapotban jött a világra, még ellendrukkerei szerint sem öregszik. "A címek változnak, de az ész ütközési ereje az eseményekkel éppoly erős, mint mindig" - mondják. A magabiztosság, a sokszor megfellebbezhetetlennek tűnő ítélkezés, olykori akadémikus fensőbbség nem életkori sajátosság. "Az NYRB az ország legsikeresebb intellektuális lapja, amely ábrázolja (és előírja) a liberális értelmiségi elit szenvedélyeit és problémáit" - írja Janny Scott a The New York Timesban.
Ennyi idő - az ötvenkettedik évfolyamnál tart, bár akárhogy számolom, nekem csak negyvenkettő jön ki - egy lap történetében már maga a hagyomány: a New York Review of Books tekintélyes méretű - bár nem kezelhetetlenül nagy - lapjai, elegáns tipográfiája, tiszta, áttekinthető layoutja, azaz tördelése és nem utolsósorban David Levine rajzai áruvédjegyként működnek. Ezt az "együttest" keresi a szemével az ember az újságosstandokon, amikor a lapra vadászik. Merthogy vadászni kell. A nagyobb könyvesboltokban - a Barnes and Noble üzleteiben, a Coliseumban, az egyetemi boltokban - persze ott van, de az utcán alig-alig; New Yorkban legföljebb a nagyobb kereszteződéseknél. Az árusos terjesztés nem számottevő, nem is nagyon fontos: nem az utcán kell nyomulni.
Hanem az előfizetőknél. A százharmincezer példányból ugyanis százezer előfizetőkhöz kerül; tehát ők a legfontosabbak. Nemcsak azért, mert a bevétel 60-70 százaléka tőlük származik, hanem azért is, mert ők meg a lap kölcsönösen sokat tudnak egymásról. (A másik harminc-negyven százalék a hirdetésekből folyik be; itt nincs különösebb válogatás, jöhet bármi, kivéve az általánosan tilos dolgokat, például a pornográfiát. Nemrégiben például a Wal Mart nagyáruház hirdetett náluk, így akart vitába szállni az egyik cikk egyik megállapításával.) Az előfizetők nyolcvan százaléka megújítja előfizetését. Az előfizetések átlaga tíz év, a megrendelők átlagéletkora közelít a lapéhoz: 56 év. 99 százalékuk járt felsőoktatási intézménybe, 97 százalékuk el is végezte, 76 százalékuk pedig posztgraduális fokozatot is szerzett.
A lap egyébként (szerintem) olcsó: egy száma az utcán majdnem öt dollár. A belföldi előfizetés 66 dollár. Magyarországról 96 dollár, kevesebb mint húszezer forint - ha esetleg valaki a bátorság mellett a világméretű bátorságra is elő akarna fizetni...
