Mint ismeretes, palesztin gengszterek elraboltak három zsidó fiút Hebron közelében – a 16 éves Naftali Frenkelt és Nof Ayalont, valamint a 19 éves Eyal Yifrachot. Számos esetben történt már hasonló támadás, de általában az efféle erőszak katonák ellen irányult, akiket fegyverrel a kézben fognak el. Az izraeli biztonsági szervek meglehetősen hatékonyak az efféle akciók elhárításában, 2013-ban harminc esetet akadályoztak meg, idén eddig tizennégyet. Most azonban gyerekekről van szó, akik ráadásul felkérezkedtek egy autóra, hogy hamarabb érjenek haza. Az iszlám tradíciókban mindig is benne volt a vendég hangsúlyos tisztelete, márpedig a gyerekek, akik gyanútlanul beültek abba a bizonyos járműbe, valakinek a vendégei lettek. Ennek dacára történt, ami történt.
A rablást egy hebroni gyökerű szalafita csoport vállalta magára, de e tényt célszerű nagy kétellyel kezelni. A kiadott kommüniké ugyanakkor pontosan jelzi azt, hogy – palesztin remények szerint – milyen politikai üzlet van előkészületben. Ezt írják: „A nagybecsű palesztin népbe vetett hitünknek megfelelően, valamint összhangban kötelezettségeinkkel a kegyetlen körülmények között börtönben tartott hőseink iránt, egy kitűnő módon végrehajtott műveletben foglyul ejtettünk három cionistát… Bármit tegyenek is az izraeliek, nem fognak a foglyok nyomára akadni.”
Ennek megfelelően az izraeli sajtóban lépten-nyomon „palesztin terrorista” elkövetőkről beszélnek, de ennél azért valamivel bonyolultabb a helyzet. Minthogy a három fiatal hirtelen elhatározással döntött az autóstop mellett, aligha lehet eltervezett-megtervezett emberrablásról beszélni, így kizárható a „kitűnő módon végrehajtott művelet” valószínűsége. Inkább olyan palesztin civilek éltek vissza a kínálkozó alkalommal, akik napközben végzik ügyes-bajos dolgaikat, hogy aztán amint azoknak vége, átlényegüljenek gengszterekké. Úgy, ahogy a züllött társadalmakban az már megszokott. E tettek gyümölcsére pedig később rátelepszik a Hamász, komoly háborús, sőt politikai győzelemnek beállítva a zsidóknak okozott károkat. Legtöbb esetben a nyomorgó civilek gyűlöletfüggő indulatai készítik elő a háborúsdit játszó, hős pózban tetszelgő terroristák gyáva akcióit.
Egy hebroni palesztin nyelvű adó arról számolt be, hogy az izraeli biztonsági szervek az ellenőrzést leszűkítették a három nagy – az Al Dzsamal, Abu Zaina és az Abu Ajsa – helyi maffiaklánra. Ezek mind a Hamász afféle alvállalkozói. A feltételezések szerint vagy maguk a klán tagjai, vagy nekik dolgozók ejtették foglyul a fiúkat, értesítve aztán egy szupertitkos Hamász-szervezetet, amelynek feje Isztambulban tevékenykedik. Később innen indult el az egyszerű közbűntény mediatizálása politikai-katonai győzelemmé.
Amit a köznyelv „palesztin társadalomnak” nevez, egyedül a „züllöttség” fogalmával írható körül. Az emberben óhatatlanul felmerül a kérdés: meddig tud még lejjebb menni e társadalom azon a lejtőn, amelyet – elutasítva minden eddigi, jobb-rosszabb izraeli békekezdeményezést – önmaga választott, szabadon, bár nyilvánvalóan a körülmények hatalmától nem függetlenül.
Az, hogy a palesztin társadalom hangadói – széles népi támogatás mellett – a vesztükbe rohannak, csak hogy Izraelt is magukkal ránthassák, ma már nem kétséges. Nagy valószínűséggel Arafat is éppen úgy látta ezt, mint utóda, a Fatah élén álló Mahmúd Abbász, de ha hatalmon akartak maradni, nem tehettek mást, mint élére állni annak, amit nem tudtak megzabolázni: a palesztinok nagy többsége által vállalt, támogatott kollektív őrületnek. Nehéz persze megmondani, mi volt Arafat számára a nagyobb béklyó: a Jichak Rabinnal kialkudott átmeneti béke, vagy a palesztin tömegek által kikényszerített újabb intifáda a zsidó lakosság és a hadsereg ellen Rabin halála után? Mint ahogy arra sem lehet egyértelmű választ adni: Abbász vajon meggyőződéssel utasította-e el az Ehud Olmert által felkínált békét, vagy csak nem merte azt elfogadni, mert rettegett honfitársai – anticionizmusba burkolt – antiszemita indulatától?
