Az égbe szökő energiaárak, az alacsony jövedelmek és a korrupció februárban a bolgár kormány végzetét okozták. Az országos tüntetésekre, amelyek összecsapásokhoz vezettek és életeket is követeltek, a Bojko Boriszov vezette jobboldali kabinet igen taktikusan reagált. A miniszterelnök kijelentette, ha ennyien elutasítják a programját, távozik, különben sem képes elfogadni azt, hogy politikája miatt emberek haljanak meg az utcákon.
Az ellenzéki sajtó persze már idejekorán figyelmeztetett rá: a távozó nagyvonalú gesztusa mögött politikai kalkuláció áll, s ha az utcára vonult tömegek nem figyelnek rá, Boriszov és pártja könnyen visszatérhet a hatalomba, összes balfogásával egyetemben. Bár a megmozdulásokat kezdeményező baloldal februárban nagyon erőteljesnek mutatkozott, azzal mindenki tisztában volt, hogy Bulgária lakossága politikailag rendkívül megosztott, így Boriszov újrázását kizárni semmiképp sem lehetett.
Eltelt két hónap, s az aktuális közvélemény-kutatások Boriszov ismételt sikereit jelzik – az ellenzéki sajtó pedig nem hisz a szemének, és csalást gyanít: a korábbi kormányzat 14 százalékkal megelőzi a baloldalt, tehát feltétlenül nyerésre áll. Valentin Georgiev a Duma hasábjain így fogalmaz: „Emlékszik-e még valaki itt az előző kormányra? Arra a kormányra, amely egyszerűen csak abban bízik, hogy mindenki elveszítette az emlékezetét?”
Ha hinni lehet tehát az előrejelzéseknek, akkor a május 12-i választásokat ismét Boriszov jobboldali pártja nyeri. De ki is ez a sikeres politikus?
Az nem kétséges, hogy korai éveit a kommunista nómenklatúra aranyifjainak körében töltötte, lévén papája az akkori belügyminiszter. Pályáját is a belügyminisztériumban kezdte 1982-ben – egy ideig a pártfőtitkár, Todor Zsivkov biztonsági főnöke volt. Alaposan kivette a részét a rezsim kisebbségekkel szembeni politikájából, egyik felelőse volt annak a „kampánynak”, amely bulgarizálni próbálta az országban élő törököket, s azokat, akik erre nem voltak kaphatók, emigrálásra kényszerítette. A rendszerváltással, 1990-ben távozott a minisztériumból, hogy létrehozza saját őrző-védő cégét. Ám 2001-ben visszatért oda, és tábornoki rangban szolgált 2005-ig, amikor az akkori jobboldal színeiben sikerrel jelöltette magát képviselőnek.
2006-ban létrehozta a jobboldali GERB pártot (a név címerpajzsot jelent, ugyanakkor a Polgárok az Európai Bulgáriáért név rövidítése is), amely 2009-ben közel 40 százalékkal az első helyen végzett a választásokon, de Boriszov csak úgy volt képes kabinetet alakítani, hogy elfogadta az Attak nevű szélsőjobboldali párt baráti segítségét, s ennek szavazataival kormányozta az országot idén februárig.
Azzal gyakorlatilag minden elemző egyetért, hogy Boriszov hatalomra jutását ugyanaz okozta, ami idei – jelenleg átmenetinek tűnő – bukását is: az ország előtt álló, szinte megoldhatatlan gazdasági problémák, a nemzeti elosztó rendszerek reformjainak kilátástalansága, és persze a korrupció.
Ám a 2009 óta eltelt idő elég volt a bolgár jobboldal számára, hogy gyökeresen változtasson a róla addig élő képen – amit a jelek szerint a kormányzási kudarc sem tudott megingatni. A GERB ma már nemcsak az egyik párt a sok közül, hanem a választók szemben „a meghatározó” párt. Hívei körében Boriszov eredményes kampánnyal építette fel máig töretlen személyi kultuszát, ő lett „az emberek embere”, a sajtó mérvadó része pedig immáron kizárólag az ő befolyása alatt áll. Mi több, a tavaly kiadott tankönyvek mint „az ország történetének egyik kiemelkedő személyiségét” említik. Renoméját az sem árnyékolta be, hogy nyíltan hangoztatta a lakosság nem bolgár tagjaival – a törökökkel és a romákkal – szembeni antipátiáját, s azt, hogy számára a nem produktív nyugdíjasok „haszontalan humán anyagot” jelentenek csupán.
Nincs új a nap alatt Kelet-Európában.
