Azt követően, hogy 2010 februárjában Viktor Janukovics (címoldali képünkön) megnyerte az ukrajnai elnökválasztást, furcsa, kockázatos és nagyon nehéz politikai manőverekbe kezdett. Ismételt hatalomra kerülését – immáron államelnökként – nem kis részben a moszkvai hátszélnek köszönhette, s annak, hogy az orosz kormány mozgósította mellette a „Donbasz” – a Donyeck-medence – tömborosz lakosságát. Igaz, Fjodor Lukjanov, a Россия в глобальной политике (Oroszország a globális politikában) című folyóirat főszerkesztője már akkor figyelmeztette a Kremlt: dőreség azt hinni, hogy ezt követően Viktor Janukovics majd olyan táncot lejt, amilyent elvárnak tőle; saját érdekeit követi, s ha népének kis szerencséje van, akkor – a gazdasági válság közepette – ezek az érdekek egybeesnek Ukrajna érdekeivel. Arról feledkezzenek meg az oroszok, hogy klienskormányként viselkedik majd a kijevi kabinet, és önfeledten rohan a posztszovjet reintegrációba. És – tette hozzá Lukjanov – ugyanez vonatkozik, mondjuk Kazahsztánra is.
Bár a választási győzelmet követően a moszkvai elégedettség leplezetlenül áradt Kijev felé, kicsit zavarta az összképet, hogy az előző kormányfőt, Julija Timosenkót legott letartóztatták, és el is ítélték azon vád alapján, mely kereken kimondta: a politikus olyan gázszerződést kötött Moszkvával, ami nem egyezik az ukrán érdekekkel, mi több, kifejezetten az oroszoknak kedvez. Bár Putyinnak nem esett nehezére napirendre térni Timosenko bukása felett, mindazonáltal döbbenten szemlélte pártfogoltjának, Viktor Janukovicsnak a Kreml számára is rendkívül kellemetlen bírálatait.
Ha Európa felől nézzük az ukrán helyzetet, a kép legalább ennyire bonyolult. Brüsszel egyértelműen Timosenkónak drukkolt a 2010-es választások alkalmával, s úgy ítélte meg: az oroszokkal kötött energetikai megállapodása európai érdekeket nem sért, viszont előnyös mind Kijevnek, mind pedig Moszkvának. A volt miniszterelnök – és 2010-ben vesztes elnökjelölt – letartóztatását így politikai meghurcolásnak tartotta, s mindmáig kiáll a politikus szabadon bocsátása mellett. Mindazonáltal Brüsszelben és a többi uniós fővárosban később mégsem tudták titkolni abbéli megelégedettségüket, hogy Janukovics az elmúlt időszakban ott tartott be Moszkvának, ahol csak lehetett.
Ez a „húzd meg – ereszd meg” politika az elmúlt három évben lehetőséget adott a vezetésnek, hogy nagyjából szabad kezet kapjon belső politikai és főként gazdasági pozícióinak konszolidálására. Nem történtek látványos reformok, de lecserélődtek a korábbi oligarchák és helyükbe újak léptek. Kijev nem került ugyan közelebb Brüsszelhez, de valamelyest ismét távolabb került Moszkvától, s attól, hogy a Putyin által szorgalmazott saját gazdasági és politikai térség (vámunió) része legyen. Nagyjából ott áll, mint a 2010-es választásokat megelőző pillanatban: félúton Nyugat és Kelet között. Mindeközben azonban a gazdaság stagnál, a politikai életet pedig egészen kaotikussá tette az államfő nevében cselekvő politikai-gazdasági elit egész frontos támadása a korábbi struktúrák ellen.
Janukovics most ismét a Nyugattal próbál olyan politikai üzletet kötni, ami kivívhatja Moszkva félelmeit a Kijev fölötti befolyás teljes elvesztésétől. A pár nappal korábbi akció, melynek keretében Ukrajna a magyar vezetékhálózaton keresztül jutányosabban jutott hozzá nyugati gázhoz, így mellőzhette a drágább orosz szállítmányt, tipikus példája ennek. De mindennek ára van.
A jelek szerint Janukovics kész most megfizetni ezt az árat: a napokban szabadlábra került Jurij Lutszenko volt belügyminiszter, illetve Georgij Filipcsuk volt környezetvédelmi miniszter. Mindketten a Timosenko-kormány egykori tagjai és a korábbi miniszterelnök szövetségesei. A minden előzményt mellőző, de jól látható okú hirtelen döntést mind Brüsszel, mind pedig Washington sietett üdvözölni, s olyan lépésként beállítani, ami elvezethet végül Timosenko szabadulásához.
Tény, ha Janukovicsnak sikerül megbékítenie ádáz ellenzékét azzal, hogy annak börtönben ülő vezetőit sorra kiengedi, ezzel nem csak javít a Nyugathoz fűződő kapcsolatán, de a Moszkva érdekeit szolgáló belpolitikai káosz felszámolásához is nagyobb eséllyel kezdhet hozzá. Kérdés, hogy az ellenzék képes lesz-e megbocsátani neki az elmúlt három sötét év gazdasági és politikai deficitjét, vagy pedig feltételül szabja-e azt, hogy maga is részesülhessen a hatalomból? Ez utóbbin sem lehetne csodálkozni, a szekértáborok között ugyanis teljes a bizalomhiány.
