Tulajdonképpen már nincs semmi meglepő abban, hogy Angela Merkel kancellár, gyakorlatilag a teljes német kabinettel Izraelbe látogatott. A két ország között olyannyira jó viszony alakult ki az évek során – jövőre lesz ötven éve az izraeli–német diplomáciai kapcsolatok felvételének –, hogy az utóbbi időben már közös kormányüléseket tartanak. A keddi találkozó immáron az ötödik a hasonló rendezvények sorában.
Nyílt titok viszont, hogy bizonyos kérdéseket a két fél másként ítél meg. Merkel messzemenően támogatja a John Kerry amerikai külügyminiszter által szorgalmazott megállapodást a palesztinokkal, helyesnek tartja egy független palesztin állam mihamarabbi létrejöttét, s – talán ez a legsúlyosabb nézetkülönbség – ellenzi új zsidó települések létrehozását a Jordán nyugati partján, illetve a már meglevők bővítését is helyteleníti. Hogy ez utóbbi téma német relációban milyen éles formában is vetődik fel olykor, azt a Deutsche Bank minapi döntése is példázza. A DB a legnagyobb izraeli bankot, a Hapaolimot, a minap kizárta egy befektetési alapból, mert az támogatja a zsidó települések bővítését.
Bár ezek a differenciák léteznek, messze vannak attól, hogy a két kormány viszonyát komolyan veszélyeztessék. Igaz, az arab média – s nemkülönben a török – már napok óta igyekszik elhitetni, hogy akár még szakítás is lehet a dologból, az efféle víziók valójában csak a szokásos Izrael-ellenes alkalmi kampányok részeiként értelmezhetők.
A két kormány közös ülése rendben le is zajlott, sőt a keddi nap második részében az egyes tárcák vezetői még külön tárgyalásokat is folytattak. Aki megfelelő józansággal követi az eseményeket, az eleve kizárta a kudarcot. Van ugyanis egy dolog, ami nagyon is megéri Németországnak, hogy manapság inkább azt keresse, ami Izraellel összeköti. Ennek a „dolognak” a neve: Irán.
A legbefolyásosabb német cégek már jó ideje, hónapok óta, ha nem egy-két éve csak arra várnak, hogy fordulat álljon be a világ és Irán viszonyában, s megkezdjék az együttműködést, azaz a szokásos üzleti ügymenetet a perzsa állammal. Tudvalevő, hogy néhány cég – a legalitás legszélső határát is érintve – az elmúlt tíz évben fontos megállapodásokat hozott tető alá, egyesek egyenesen az iráni atomprogram számára is szállítottak olykor felszerelést. Ilyen körülmények között sejthető, hogy amióta Irán új elnöke, Haszan Rohani meghirdette a maga „normalizációs” politikáját, e cégek alighanem már át is lépték azt a határt, amit a még mindig érvényben lévő embargós intézkedések megszabtak nekik. A praktikus németek jól tudják: ha elszalasztják a megfelelő pillanatot – s ez a pillanat a legelső –, akkor lemaradnak a versenyben, ami a potenciális iráni piacért már most kiéleződött.
Tudvalevő, hogy a megfontolások nélküli nyitás legnagyobb térségi ellenfele Izrael. Benjamin Netanjahu úgy érvel: amíg nincsenek egyértelmű jelek, s amíg Irán térségi politikája nem vesz visszafordíthatatlan fordulatot, addig indokolt nemcsak fenntartásokkal, de kifejezett gyanakvással szemlélni az ország politikáját. De minthogy figyelmeztetése csak a nukleáris energetikai együttműködésre vonatkozott, s nyilatkozatában a „civil nukleáris energetikai” célokkal szemben semmilyen opciót nem fogalmazott meg, ez azt tükrözi: Netanjahu is tisztában van vele, hogy az üzletelést nem akadályozhatja meg, viszont megkérheti az árát. Ez az ár pedig – érthető módon – az, hogy Irán ne állíthasson elő atombombát.
Mindezek arra engednek következtetni, hogy Angela Merkel mostani látogatása egy új német Közel-Kelet-politika előkészítésének a része, amit nem izoláltan, hanem szövetségeseivel egyeztetve tervez végrehajtani, s ehhez minden érintett igazodni kényszerül. E politika (1) nyitni készül, és – ha az átalakulás nem akad meg Teheránban – amint az embargó lazul, nyitni is fog Irán felé. Cserébe mindezért (2) Izraellel az eddigiekhez képest is szorosabbá fűzi viszonyát, és (3) akceptálni fogja a zsidó állam azon elvárását, hogy Teherán lemondjon atomprogramjának katonai továbbfejlesztéséről.
