A megosztott egyiptomi társadalom jelentős része – főként a középosztály, az urbánus rétegek, a keresztények, a politikailag liberálisnak tekinthetők – megkönnyebbüléssel vette tudomásul Mohamed Murszi elnök elmozdítását a hatalomból, mi több, ők voltak azok, akik a hadseregtől el is vártak egy ilyen lépést. Bizonyos értelemben ez érthető is volt: Murszit többséggel, de gyenge többséggel választották meg 2012 nyarán, a lakosság egy része inkább tartott tőle, semmint hogy bízott volna benne. Akik a Muszlim Testvériség meghosszabbított karját látták benne, nem tévedtek. A politikus kettős játékot űzött: kifelé igyekezett elhitetni, hogy neki nincs alternatívája, mert csak ő képes demokratikus keretek között tartani a mögötte álló iszlamista mozgalmat, befelé viszont e mozgalom minden eszement és túlzó ötletét magáévá tette, követeléseit kiszolgálta.
Mindeközben pedig a Muszlim Testvériség által kiállított kormány nem végezte a dolgát, szakszerűtlensége, képzetlensége még kiszolgáltatottabbá tette a nincstelenek tízmillióit. Hogy fogalmat alkothassunk, mekkora tömeget érint ez: mértéktartó becslések alapján a 85 milliós lakosság legalább felét. Találkozott tehát az eredendő ideológiai ellenszenv és politikai elutasítottság a kormányzat által elkövetett nyilvánvaló hibákkal, és ez beindította a mechanizmusokat. Murszit házi őrizetbe helyezték, az Elnöki Gárda számos tagját letartóztatták, új ember került a – nemzetbiztonsági döntéseket és a külpolitikát is erőteljesen befolyásoló – titkosszolgálat élére.
És most hogyan tovább? Azáltal, hogy véghezvitt egy igen furcsa puccsot, a hadsereg saját nyakába vette azoknak a gazdasági gondoknak a felelősségét is, amelyek megoldatlanságáért eddig egyedül a kormány és a Muszlim Testvériség volt okolható. Ráadásul Abdul Fatah al-Sziszi tábornok, a jelenlegi hatalom kulcsfigurája a jelek szerint nem rendelkezik semmilyen tervvel, hogy legalább a legakutabb problémákat megoldja. Az ideiglenes elnök, Adli Manszur ugyan – az utca nyomásának engedve – végre előállt egyfajta agendával, de az csak a politikai patthelyzet feloldásának hagyományos procedúrájára vonatkozik, arra nem ad választ, hogy miből és mikor kapnak az emberek kenyeret.
Igaz, a hadseregnek van e téren némi rutinja: a periodikusan fellépő élelmiszerhiányok esetén mind anyagilag, mind logisztikailag a hadsereg segít, egyebek mellett abból a keretből, amihez évenként az Egyesült Államok segíti. Paradox módon míg a kormány Amerikától és az Európai Uniótól filléreket – alig pár százmillió dollárt – kap, addig a hadsereg 1,3 milliárd dollárt. Ám a nép egy része ma már nem éri be holmi logisztikai rutinnal, amely ráadásul nem működik külföldi pénzek nélkül. Az egyiptomi „arab tavasz” ígérete épp az volt, hogy a kormányzat végre túlléphessen az eseti szükségmegoldásokon.
Ha al-Sziszi és a mögötte álló hadsereg nem képes végigvinni bizonyos reformokat, akkor csak erőszakkal tudja fenntartani hatalmát, a vallási szélsőségesség és azok körének támogatottsága pedig, akiket puccsal most eltávolítottak, már a közeljövőben minden eddiginél magasabbra nőhet. A megoldás csakis az lehet, ha a hadsereg – szövetségesi segédlettel – belekezd egyfajta sokkterápiába, miközben megakadályozza a polgárháborút. Ésszerű megoldás lenne, de vajon kivitelezhető-e?
Az egyiptomi események figyelemre méltó hatást gyakoroltak a térségi viszonyokra. Izrael attól fél, hogy az egyiptomi hadsereg, javítandó önnön támogatottságát, Izrael-ellenes bujtogatással kovácsolja össze majd a különféle politikai erőket. Törökországban Recep Tayyip Erdoğan miniszterelnök – és a teljes iszlamista ankarai vezetés – páni félelemmel reagált a puccs hírére. Erdoğan szokatlanul élesen bírálta a katonai beavatkozást, nyilvánvalóan saját sorsának esetleges előképét sejtve az események ilyetén alakulásában. Tény azonban, hogy a török hadsereg – mely az elmúlt negyven évben négyszer távolított el politikai okokból kormányt, s szilárdította meg az oszmánnal szemben az ország atatürki hagyományait – ma közel sincs abban a helyzetben, hogy egy efféle tettre vállalkozhasson. A liberális-szekuláris ellenzék pedig, amely júniusban megmutatta ugyan erejét a Takszim téren, s az ország legalább egyharmadán, még nem képes politikailag az iszlamisták fölé kerekedni.
