Eléggé elképedve szemléli az indiai kulturális elit, hogy mekkora reneszánsza van országukban a náci eszméknek, illetve mekkora érdeklődés övezi Adolf Hitler „életművét”. India számos nyelvén nemcsak olvasható például a Mein Kampf, de az eladott példányok száma is egyre emelkedik. Ezzel párhuzamosan a zsidósággal szembeni ellenérzéseknek egyre gyakrabban adnak hangot, és nem csak politikai szereplők. Tény: India jelentős muszlim lakosságának körében eléggé általánosnak mondható a zsidó- és Izrael-ellenesség, míg a hinduk többsége arra hivatkozva magyarázza tartózkodó magatartását, hogy nem akarnak további tápot adni a muszlim közösség ellenérzéseinek. Amikor a szövetséges haderő megtámadta Szaddám Huszein Irakját, számos indiai városban az amerikai zászló mellett az izraelit is elégették. A bombayi (mumbai) Taj Mahal Hotel 2008-as megtámadásával párhuzamosan iszlám szélsőségesek rárontottak a város izraeli kulturális központjára is, ahol annak vezetőjét és várandós feleségét megölték.
Paradox módon egy olyan közösséggel szembeni ellenségességről van szó, amelyik gyakorlatilag alig van jelen az indiai közéletben. Az 1,3 milliárdos lakosság körében mindössze 5000 zsidó él, bár közösségük több mint 1200 éves indiai múltra tekinthet vissza.
Az antiszemitizmus eredetét a szakértők két okra vezetik vissza: van egy aktuálpolitikai vonatkozása, mely főkét Amerika-, Izrael- és lényegében Nyugat-ellenes tartalommal bír. Ám az antiszemitizmusnak bőségesen vannak olyan indiai hagyományai is, amelyek eredete a két világháború közötti nemzetközi konfliktusokban keresendő.
India különösen fontos volt a náci geopolitika alakítói számára, hisz az ország a jövendő ellenfél, Nagy-Britannia nélkülözhetetlen tartalékainak fontos hátországa volt. Ráadásul az északi részeket lakók önmagukat eleve „árjának” tartották, s ezt a szempontot – tekintettel saját politikai érdekeikre – a nácik is örömmel osztották. Már a harmincas évek közepén a németek lefordították nemcsak a Mein Kampfot, de több náci szöveget is a legtöbb regionális indiai nyelvre, képviseleteik pedig szoros kapcsolatot ápoltak a politikai pártokkal, különösen azokkal, amelyek radikálisan szemben álltak Nagy-Britanniával.
Mindennek később meg is lett a következménye: egyfajta konszenzus alakult ki a vezető elitben, hogy – a Londonból visszatérő Nehru sürgetése dacára – ne járuljanak hozzá a nácik elől menekülő európai zsidók beengedéséhez és letelepedéséhez, szemben mondjuk a kínai koncessziós területekkel, ahol több ezren élték túl a második világháborút.
Az 1947-ben függetlenné váló India és az 1948-ben létrejött Izrael állam között közel negyven évig még diplomáciai kapcsolatok sem léteztek.
Az újjáéledő náci reminiszcenciák dacára azonban a két ország gazdasági kapcsolatai ma dinamikusan fejlődnek. Amikor 1992-ben megnyílt a tel-avivi indiai nagykövetség, a két ország között az éves áruforgalom mindössze 180 millió dollár volt, ma meghaladja a 6 és fél milliárdot, ráadásul az indiai fegyverszükségletek egyik legnagyobb beszállítójává Izrael vált. Ez több más területre is vonatkozik, a mezőgazdaságtól a gyógyszergyártáson át egészen az Indiában stratégiai ágazatként kezelt űrkutatásig.
