Az idei Szárszónak – sajnos – nincsenek politikai tanulságai. Az ellenzéki erők részéről egyelőre egyetlen elképzelésnek van elméleti újdonságokkal kecsegtető ereje. Annak, amelyik egy új jobboldal létrehozását tűzte zászlajára. A baloldal technikai jellegű kampányolása retorikában lehet, hogy fel tud nőni Orbán Viktorhoz, de legyőzni ezzel aligha tudja majd.
Mindeközben szemünk előtt az ellenzéki térfélen generációs küzdelem zajlik. Csatazajjal, füsttel és undorító izzadságszaggal egy olyan új értelmiségi társaság próbálja a semmibe taszítani az ellenzéki politikusi gárdát, amelytől elirigyelte ugyan befolyását, de helyébe nem kíván lépni, politikai felelősségét nem kívánja átvállalni. Nem is tudná. Ráadásul éppoly kevés javaslata van az Orbánnal szembeni alternatívák megteremtésére, miként magának a politikai ellenzéknek. Publicisztikáik mögött csak indulataik sejlenek föl, melyek némileg hitelesebbek lennének, ha átkaikat kiterjesztenék saját értelmiségi tehetetlenségükre is. De ez eszükbe sem jut.
Ilyen aggasztó és lehangoló körülmények között érdemes lenne közelképet készíteni arról a próbálkozásról, melyet fentebb „kecsegtető elméleti újdonságnak” neveztem.
Nagyon sokan vannak, akiket az ideológiai konfliktusok kiiktatásának reménye vagy a közvélemény-kutatások praktikus üzenete inspirált arra, hogy Orbánék eltávolításának jobboldali lehetőségeit latolgassák, megszólítva úgymond a Fideszből kiábrándult, abban csalódott „közepet”. Őket minden bizonnyal azok a kelet-európai példák bátoríthatják, amelyek hasonló forgatókönyvek szerint valósultak meg egykor, kihatásaik pedig tartósnak bizonyultak. Szeretnének a lengyel Donald Tusk által vezetett Polgári Platformhoz hasonlót létrehozni, mely egyszerre jobboldali és liberális, s mint tudjuk, sikeresen szorította ki a hatalomból, illetve a politikai közepen túlra az Orbánhoz hasonlóan radikális, gyakorta szélsőséges lengyel Jog és Igazságosság Pártját (PiS).
De miben jobboldali és miben liberális Tusk Polgári Platformja?
Jobboldali, mert sikeresen szólította meg és képviseli a lengyel katolikus középosztálynak azt a – nem jelentéktelen – részét, amelyet vállalkozóként helyzetbe hozott a Leszek Balcerowicz által elindított program (1989–1991), és amelyik – gazdasági kapcsolatai révén – ezer szállal kötődik Németországhoz, az egész kontinenshez. Ez a vállalkozói réteg félti megszerzett gazdasági pozícióit a nacionalista, sovén, Jarosław Kaczyński által vezetett, a PiS köré tömörülő, leszakadt vidékiek és a Solidarność maradványainak radikalizmusától, nacionalizmusától. Ők nagyon is tisztában vannak azzal, milyen előnyt jelent számukra Európa, az unió, a nem létező határok, a beáramló tőke, és nem utolsósorban a jogrend. Ezekre Kaczyńskiék pont úgy tekintenek, mint Orbán: rendben, jöjjön a tőke, de tudja, hol a helye, s ha nem tudja, akkor inkább ne jöjjön.
Tusk pártja ugyanakkor liberális is, mert a Balcerowicz által teremtett keretek között halad tovább, tisztában van azzal, hogy csak ez az ízig-vérig a szabad vállalkozásra épülő és az állam befolyását magától távol tartó gazdaságpolitika tarthatja benn társadalmát az unióban.
Rendelkezésünkre állnak-e ezek a feltételek Magyarországon? Kezdjük mindjárt a jobboldalisággal.
Az Orbán köré tömörülő „úri” „magyar” „középosztálynak” nincs jobboldali ideológiája, csak történeti nosztalgiái vannak. Ez a nosztalgia kifejezetten Európa-ellenes indulatokra épül (szabadságharc), ráadásul állandó konfliktusokat gerjeszt a szomszédos országokkal (Trianon-szindróma), ahonnan egyelőre külkereskedelmi bevételeink jelentős hányada származik. (Egyedül a Romániával való kereskedelmi kapcsolataink bevételei lefedik az orosz reláció éves magyar energetikai költségeit.)
A hagyományosan konzervatív ideológiai jelleg feltételei sincsenek meg. Elég egy pillantást vetni a felmérésekre: az egyházak támogatottsága, elfogadottsága nemcsak csekély, hanem egyenesen csökkenőben van Magyarországon. Az Orbán-tábor átlagembere – másik felmérés szerint – tipikusan kádári attitűdökkel bír. Hőzöngései jobboldaliak ugyan, nagyon is valós elvárásai viszont baloldaliak, majdhogynem kommunisták.
A két Kaczyński – az azóta elhunyt Lech és a máig pártvezér Jarosław – sikeresen kovácsolta össze a leszakadt, plebejus jobboldalt a szélsőjobbal. A PiS nem csak a németeket és oroszokat gyűlöli, de következetesen rasszista, cigányellenes és antiszemita is. Orbán nem ezt a stratégiát követi, hanem e téren is „pávatáncot” jár. Egyrészt örömmel öleli keblére a PiS környezetéből a békemenetet támogató importtüntetőket, akik – ne legyenek illúzióink – nem egyszerűen jobboldaliak, de lényegében neonácik. Lengyelországi diplomatáink nem a Polgári Platformmal, hanem a PiS-szel koszorúzgatnak a nemzeti ünnepeken. Másrészt az is megeshet, hogy a Fidesz betiltja majd a Jobbikot a választások előtt: ezzel még inkább magához köti azokat, akiket riaszt a Jobbik, és besöpri azok szavazatát is, akik Orbánt ugyan jobbról támadják, de a „kommunistákkal” szembeni indulatuk miatt őt tekintik a kisebbik rossznak.
Ami a gazdasági liberalizmust illeti, Lengyelországban a többé-kevésbé következetesen végigvitt reform független középosztályt teremtett, amelynek tagjai a gyakorlatban tapasztalták meg egy szabad vállalkozásokra épülő gazdaságpolitika előnyeit, s azt, hogy annak nincs alternatívája. Eközben Magyarországon a vállalkozók döntő hányada továbbra is az államtól függött, napjainkban pedig egy olyan totális szisztéma épül ki, melynek lényege az egypártrendszeri, államközpontú gazdasági mechanizmusok mindenhatósága. A magyar jobboldalt megújítani szándékozók elméleti jobboldaliságával egy gátlástalan és nagyon is gyakorlatias nacionalizmus áll szemben; liberális gazdaságpolitikájukkal pedig maga a hatalomcentrikus, gondoskodó állampártiság.
A lengyel recept megvalósulására Magyarországon kevés a remény, rövid távon pedig semmilyen remény sincs. Ideológiai hitelességhez hiteles ideológiára van szükség. De nem létezik normális magyar patriotizmus, csak agresszív ön- és közveszélyes nacionalizmus; nincsenek becsületes nagy egyházaink, emberi, demokratikus kiállásra csak az apróbb felekezeti közösségek képesek, amelyektől államilag már idejekorán megvonták az egyházi jogokat. Szemben a lengyel katolikus egyház morális nagyságaival (Wyszyński, Wojtyła, Glemp), nálunk számos főpap valaha kollaboráns volt, s lélekben mindmáig ugyanaz maradt. Ráadásul az európai konzervatív identitásnak még csak minimális jelenléte sem tapasztalható a köztudatban.
Az orbáni állam előbb-utóbb, főként gazdasági okok miatt összeomlik, s akkor persze újra kell majd szervezni nem csak a baloldalt, hanem a jobboldalt is. Bár a Fidesz nagyon nagy következetességgel igyekszik kiépíteni bukásának ellensúlyát, a totális államot, tudjuk, hogy a totális állam önmagát falja fel. Egyrészt nincs benne kritikai visszacsatolás, így nincs korrekciós lehetősége sem. Másrészt a belső lázadást külső konfliktusok keresésével próbálja hárítani, vagyis ad absurdumig viszi a harcot az EU-val (EU-ellenesség), illetve a szomszédos államokkal (határon túliak mozgósítása), így végzetesen elszigetelődött máris, s már csak ellenségei vannak a szabad világban, barátainak köre néhány potenciális latorállamra zsugorodott.
Mi következik mindebből? Hogy lengyel módra itt jobboldalt teremteni egyhamar aligha lehet.
