Az úgynevezett Székely Nemzeti Tanács felhívására tüntetés volt a hétvégén Erdélyben és Budapesten is. A cél: rávilágítani arra a két, a tanács által nemzetpolitikai stratégiainak minősített problémára, ami jelenleg az erdélyi magyarság egy részét foglalkoztatja. Az egyik ilyen ügy konkrétabb, a romániai fejlesztési régiók határainak megvonása; a másik elvontabb, de legalább ilyen fontosságú, a székelyföldi autonómia.
Mindenekelőtt tisztázni érdemes, joga van-e egy, a tanácshoz hasonló közösségi szerveződésnek véleményt nyilvánítani efféle kérdésekben? Nem vitás, nem csak joga van ehhez, de demokratikus körülmények között kötelessége is véleményt formálni, s azt kinyilvánítani. Mindennek fényében szükséges, hogy felmérjük a fenyegetettség mibenlétét ahhoz, hogy – épp az erdélyiek érdekeit szem előtt tartva – mérlegelni tudjuk: arányos és időszerű-e a tiltakozás? De ahhoz, hogy erre a kérdésre válaszolni tudjunk, előbb tisztázni kellene a tiltakozásokat kiváltó két fő problematika tényeit. Kezdjük a fejlesztési régiók ügyével.
| ||
Bár az Európai Unió semmilyen területi átszervezést nem igényel tagországaitól, Romániában egy ideje vita folyik arról, hogy – szem előtt tartva az egyes tájegységek kulturális sajátosságait és gazdasági fejlettségét – milyen új területi, s ezzel adminisztratív változtatásokat kellene végrehajtani. Az RMDSZ egy tizenhat régiós, elsősorban kulturális, s a magyarságot – ahol lehet – egyben tartó regionális átszervezést javasolt. Román részről az abszurdan torzító, az etnikai széttagoltságot támogató, majd a megalomán megoldásokig terjedő elképzelések voltak korábban forgalomban, s végül 1998-ban ez utóbbi győzött. Jelenleg a Székelyföld – vagyis Maros, Kovászna és Hargita megyék – az úgynevezett Közép-romániai Régió része három más megyével együtt (Fehér, Szeben, Brassó). Ez nemcsak előnytelen a magyarság számára, hisz számaránya ebben messze alulmúlja a 20 százalékot, hanem gazdaságilag is működésképtelen, bár a székelyföldi megyék még így is többet kapnak vissza a központi büdzséből, mint amennyit oda befizetnek. Az új megoldást épp az vetette fel, hogy ez a felosztás nem csak fékezi a különböző kultúrájú és fejlettségű egykori megyék fejlődését, de a források elosztását is úgy rendezte át, hogy a korrupció megsokszorozódott, és egyre kevésbé érhető tetten a bűnüldöző szervek által.
A román kormány ezért új elképzelésekkel állt elő. A felosztásban a három, a székelységet tömörítő megye – kiegészülve Brassó megyével – új egységet kapna. Ebben a régióban a magyarok aránya már 43,85 százalék lenne, tehát messze több mint kétszerese a mostani régiós felosztásnak. Persze, lehet azt mondani, hogy ha csak a magyar megyék alkotnának külön régiót, akkor a magyarok aránya meghaladná az 50 százalékot, csakhogy ez esetben a tradicionálisan iparilag alig fejlesztett székely megyék gyakorlatilag források nélkül maradnának. Brassó és környéke az ország legfejlettebb, legiparosabb területének számít Bukarest és környéke után. Azzal, hogy a Székelyföld kiegészül ezzel a tájegységgel, megszabadul eddigi kiátkozott voltától, vagyis attól, hogy a magyarság egyfajta rezervátuma maradjon, ahol az ipart a kézművesség, a kultúrát pedig a nemzeti giccsgyártás jelentette hosszú időn át. És persze az ezekkel járó politikai radikalizálódás.
A mostani tüntetéseknek távlatosabb követelése a terület autonómiájának megteremtése, nem függetlenül a fejlesztési régiókkal kapcsolatos vitáktól. Ha ugyanis a három magyar megye külön adminisztratív egységet képezne, ezzel megindulhatna egyfajta önszerveződés – állítja a Székely Nemzeti Tanács. Könnyen ígért álom, nehezen kivitelezhető valóság olyan helyben megtermő pénzek nélkül, melyekre a tájegység még csak nem is számíthat, ha lemond a Brassó által nyújtott esélyekről. Hogy akkor egy valamelyest nagyobb számú románsággal kell majd nap mint nap kialkudnia saját etnikai-kulturális fennmaradásának büdzséjét? Ez természetes. De mi van most? Kevesebb mint 20 százalékos kisebbségben kell ugyanezt tennie.
A Székely Nemzeti Tanács autonómiaelképzeléséről gyakorlatilag nem tudni semmit azon túl, hogy életüket románok nélkül akarnák irányítani és leélni. Ezzel szemben az RMDSZ, mely az elmúlt 23 év többé-kevésbé demokratikus fejlődése során tizennégy éven keresztül, különböző koalíciókban a román kormányok partnere volt, számos nagyon fontos autonóm vívmányt elért. Elég a közoktatási, a nyelvhasználati vagy az önkormányzati törvényre utalnunk. Hogy nincs minden rendben velük? Hogy a hatóságok ott szabotálják őket, ahol tudják? Persze. De az elmúlt nyolcvan év viszonyaihoz képes az erdélyi magyarság, s benne a székelység ilyen perspektívákkal még sohasem rendelkezett.
Ha ez így van, akkor persze okkal kérdezhető: mi is volt valójában az indítéka a hétvégi tüntetésnek?
Hogy erre válaszolni tudjunk, tisztázni kell, mi is valójában az azt meghirdető szervezet, a Székely Nemzeti Tanács? Mit és kiket képvisel, milyen legitimitással? Nos, annyit mindenképp érdemes róla tudni, hogy elsősorban budapesti kormányforrások biztosítják számára az anyagi hátteret, és – amint erre erdélyi magyar sajtónyilatkozatok utalnak – a tüntetés büdzséjét is. Ideológiáját pedig a Jobbik. (Elég rápillantani honlapjukra.) Nem véletlen, hogy a román hatóságok nemrég megtagadták az egyik legradikálisabb szélsőjobboldali magyar szervezet vezetőjétől a beutazást Erdélybe. Figyelemre méltó időzítés!
| ||
A Székely Nemzeti Tanácsnak megvannak a maga politikai céljai, s ezek között a legfontosabb, hogy az RMDSZ-től elkülönülő, radikális és kifejezetten etnicista politikai képviseletté váljon, olyanná, mint a hasonlóképpen nacionalista, xenofób román pártok. Magyarországi partnere és gazdasági kitartója ezt el is várja tőle, hisz mind a Fidesz, mind pedig a Jobbik érdekelt abban, hogy megossza az erdélyi magyarságot, s így megszabadítva őket az RMDSZ-képviselettől, maga manipulálja politikai vágyaikat és sorsuk alakulását.
Az autonómia egyébként nemcsak bizonyos jogok és intézkedések egysége, hanem bizalmon alapuló megállapodás kisebbség és többség között. A fentiek fényében nyilvánvaló, hogy a Székely Nemzeti Tanács tulajdonképpen nem az autonómiáért küzd, hanem saját, Magyarországról igazgatott politikai pozícióiért. Elvégre milyen magyar–román bizalomról, megegyezésről lehetne beszélni azok után, hogy mind Erdélyben, mind pedig a budapesti román nagykövetség elé szervezett tüntetésen olyan jelszavak hangzottak el, mint „A Székelyföld nem Románia!”? Lehet persze lelkesülni efféle szólamoktól, de az erdélyi magyarok másnap okvetlenül keserűbb valóságra ébrednek, mint amilyenek közepette előző nap álomba szenderültek.
És egyébként is milyen lehet az az autonómia, amit a Fidesz támogat? Olyan, mint a magyarországi? Nem hinném, hogy ebből a romániai magyarság kérne. Ott ugyanis még vannak önkormányzatok, s a köztisztviselőknek és közalkalmazottaknak nem tiltja rendelet, hogy kifejtsék véleményüket, mint Magyarországon, ahol gyakorlatilag kormányzati komisszárok irányítanak, míg az önkormányzatokból gondnokságok lettek. A példák persze még hosszan sorolhatók…
Az RMDSZ csatlakozása a tiltakozásokhoz szánalmas, de érthető. Kelemen Hunor, a párt elnöke szeptemberben még azt nyilatkozta, hogy a kérdés nincs napirenden, ugyanakkor helyi népszavazásokat kezdeményeznek, hogy megakadályozzák a régiós térkép ilyetén átrajzolását. Való igaz, jövő év végéig Romániában nem lesz alkotmánymódosítás, ami egyben azt is jelenti, hogy addig semmilyen adminisztratív változás nem fog bekövetkezni. Akkor meg mire ez az egész cirkusz, hisztéria, handabandázás? Az RMDSZ rá van utalva arra a pár százezer szavazatra, amit a Székelyföld jelent, s e szavazatokért ma olyan árat fizet, ami – nem kétséges – holnap megpecsételi majd sorsát.
És ugyanez mondható el az Együtt–PM szövetségről is, mert hamis ügy mellé csak gyáva vagy számító emberek állhatnak. Arra, hogy a Jobbikkal és a Fidesz szélsőjobbosaival vonultak fel vasárnap, nincs mentség. Lehet, hogy tényleg aggódtak az erdélyiekért, lehet, hogy tényleg felháborodtak a manipulált hírek hallatán, ám nincs mentség. Az erdélyi magyarság érdekeit épp úgy elárulták, mint Magyarország polgáraiét – politikai, emberi gyarlóságból. Több bűnhődést nem kívánok nekik, mint azt, hogy vasárnap ott tapsolhattak Bayer Zsoltnak. Az eljövendő bűnhődés azokra vár, akikkel elhitették, hogy a nacionalizmus álma könnyű, boldog, magyar jövőt ígér.
