25/40

A rendszerváltás idején sokszor sokan példálóztak azzal, hogy Mózes népe az egyiptomi rabszolgaságból való szabadulás után negyven évig bolyongott a sivatagban. Már akkor is látszott, hogy nem lesz olyan egyszerű, egyenes az út a diktatúrából a nyugati demokráciába. Érdemes talán a kis napi szenzációnkat, az Orbán–Simicska-konfliktus kiteljesedését ebből a szempontból is megvizsgálni.

Nem tudjuk, hogy az Úr eredetileg mennyi idő alatt akarta eljuttatni kiválasztott népét Egyiptomból a Kánaánba, de a térképen könnyen ellenőrizhetjük, hogy az út összesen úgy kétszáz kilométer, és a nehezén, a Vörös-tengeren rögtön a legelején túljutottak. Ezután tartott még negyven évig, amíg eljutottak az Ígéret földjére.

Az Úrnak jó oka volt arra, hogy ennyi ideig vándoroltassa kiválasztott népét a sivatagban. Ugyanis a nép rendszeresen lázadozott az ő akarata ellen, és nemcsak a nagy, általános elvek ellen. Már akkor megjelentek Kádár népé­nek általunk oly jól ismert nosztalgiái is: „Emlékszünk, hogy Egyiptomban olcsón ettünk halat, uborkát, dinnyét, póréhagymát, vöröshagymát és fokhagymát.” (4 Móz. 11,5.) Néha maga az Úr is elkeseredett: „Meddig utál engem ez a nép, és meddig nem hisz bennem a sok jel ellenére sem, amelyeket közöttük tettem?!” (4 Móz. 14,11.)

Hogy ne rébuszokban beszéljek: meddig utáljuk még az EU-t, és nem hiszünk benne annak ellenére, hogy huszonöt éve élünk a pénzéből? És mikor keseredik el emiatt az EU annyira, hogy végképp leveszi rólunk a kezét, és beteljesíti azt, aminek lehetőségére az Úr is figyelmeztetett, Mózes tolmácsolásában: „Ha elfordultok tőle, még tovább hagyja népét bolyongani a pusztában, és az egész népnek vesztét okozzátok.” (4 Móz. 32,15.)

Még maga Mózes is lázadozott néha, például amikor dühében botjával három nagyot ütött a kősziklára, amiből az Úr instrukciói szerint egy könnyed mozdulattal kellett volna vizet fakasztania. A víz ugyan így is bőséggel fakadt, de azért az Úr megjegyezte magának az incidenst, és nem is hagyta válasz nélkül.

Az Úr úgy döntött, hogy kiválasztott népé­ből mindössze két felnőtt ember léphet az Ígéret földjére. „Itt a pusztában fogtok holtan elhullani, (…) mind, ahányan csak vagytok, húsz­évestől fölfelé, mert zúgolódtatok ellenem. Nem mentek be arra a földre, amelyről esküvel ígértem, hogy ott fogtok lakni, csak Káléb, Jefunne fia és Józsué, Nún fia.” (4 Móz. 14,29–30.) Az egész népben mindössze ez a két ember akadt, akiben egyetlenegyszer sem támadt fel a kétely, hogy jó felé mennek-e. Még Mózes sem léphetett be a Kánaánba, ott halt meg Nébó hegyén, ahonnan már pontosan látszott a cél. „Megláthatod ugyan közelről azt a földet, de nem mehetsz be arra a földre, amelyet Izráel fiainak adok.” (5 Móz. 32,52.)

Azért kellett a negyven év bolyongás a sivatagban, hogy azok, akik nem hittek eléggé az Úrban, ne rontsák a levegőt ott, ahová egy rabszolgaságban nevelkedett, szedett-vedett népség indult el, és egy szabad, öntudatos, jól szervezett nép érkezett meg. Az Úr véletlenszerűen kiválasztott példával azt tanította meg az emberiségnek, hogy miképpen kell népként és nem csak szedett-vedett népségként viselkedni.

Úgy tűnik, ez a rendszerváltás idején sokat emlegetett párhuzam sajnálatosan jól működik, és nemcsak nálunk, de a többi volt szocialista országban is. Ha egy kis szerencsénk van, akkor valójában nem sajnálatosan, hanem örömtelien jól: az EU türelmesnek bizonyul, és nem veszi le rólunk a kezét akkor sem, ha élen járunk a lázadozásban, és nem hagy többet bolyongani a pusztában annál, mint amennyit feltétlenül muszáj.

Írom ezt a Simicska–Orbán-háború eszkalációjának hetében, amikor elvileg erről a roppant fontos konfliktusról kellene írni. Még az is lehet, hogy Simicska valóban belátta, hogy rossz lóra tett, és jó irányba mozdította el a dolgokat. De mindez csupán egy nem különösebben érdekes epizód annak a negyven évnek a történetében, amelyről sokáig reménykedtem, hogy talán valahogy lerövidíthető. Most már úgy érzem, valóban nagyjából negyven év kell.

A célhoz, ami felé reményeim szerint mégiscsak haladunk, a Simicska–Orbán-incidensnek ugyanúgy nincsen semmi köze, ahogy a zsidók kisebb-nagyobb belviszályainak és lázadozásainak sem volt a sivatagban való bolyongás során. Majdnem mindegy, mik e konfliktus mozgatórugói, és mi lesz a végkifejlete. Ha Simicska lázadása valóban a jó irányba mozdítja el a dolgokat, a történészek majd a javára írják ezt, de egy biztos: az Úr őt sem engedné belépni az Ígéret földjére. Ha pedig ez a konfliktus netán oda vezet, hogy még négy év jobbikos kormányzás is színezni fogja ezt a negyven évet, az is csak egy lesz a sok bibliai történet kis magyar variációi közül.

Számomra egy dolog fontos: huszonöt év már eltelt a negyvenből. Talán már csak tizenöt van hátra. Gyerekeim minden bizonnyal elérkeznek Európába akkor is, ha netán itt maradnak Magyarországon, és jó okom van remélni, hogy nem is öregemberként. Az ő feladatuk rendületlenül hinni az Európai Unió alapeszméiben, és mindent megtenni azért, hogy ezeket az eszméket Magyarország is magáévá tegye és kövesse.

Emellett az ő korosztályuk fontos feladata megtalálni azt a néhány idősebb politikust, akit az Úr is beengedne az Ígéret földjére. Izrael népében annak idején két ilyen ember volt, ma Magyarországon sincs sok, de egy-kettő azért akad, és az ő tapasztalatuk nélkülözhetetlen. Hogy egy konkrét példát is említsek: ilyennek tartom Esztergom volt polgármesterét, Tétényi Évát, akiről akár azt is el tudom képzelni, hogy egy magyar Angela Merkel válhat belőle. De ennek megítélése már nem az én korosztályom feladata.

Ezért tudok felhőtlenül nagyokat derülni az Orbán–Simicska-mémeken anélkül, hogy érdemi véleményem lenne a konfliktusukról. Maga a konfliktus annyira érdekel, mint a Felcsút–Paks-focimeccs, és nagyjából ugyanúgy drukkolok Simicskának, ahogy a Paksnak. Az legutóbb 1-1 lett.