Takács Ferenc: Kapirgáló

Ön-kritika, avagy a felsülés hermeneutikája

  • Takács Ferenc
  • 2015. február 28.

Egotrip

Résen kell lenni, mégpedig nagyon-nagyon résen kell lenni manapság, ha regénykritikát ír az ember.

A kortárs magyar regény jó ideje az utalgatós-idézgetős elbeszéléstechnika korát éli: a szöveg minduntalan más szövegekhez irányítja olvasóját, amelyeket aztán őneki kell jelentéssel bíró viszonyba hozni avval, amit éppen olvas. Már persze ha észlelte, hogy utalással vagy idézettel van dolga – ami egyáltalán nem könnyű dolog, mert a szerzők szövegükben egyszersmind el is rejtik vagy álcázzák, mégpedig gyakran egy kriptográfus furfangjával, azokat az utalásokat és idézeteket, amelyek azonosítása az olvasó – és a hivatásos olvasó: a kritikus – értelmezési munkájának feltétele és része.

A minap Egressy Zoltán Százezer eperfa című világvégeregényét olvasva akadtam meg az egyik szereplő valószínűtlen nevénél: az illetőt, nyugalmazott tanárembert Aszfalt Harlequinnek hívják. Valami szecessziós ízű utalás lesz ez, nyugtattam meg magam úgy-ahogy, Krúdy, Heltai, még inkább Szomory eszelt ki ilyen keresetten szeszélyes neveket. Később maga a regény szolgált valamiféle magyarázattal. A nyugalmazott tanárembernek eredetileg Gyula volt a keresztneve és Reviczky Gyula a kedvenc költője, olyannyira, hogy egy szép napon Reviczky Gyula hírlapírói álneveiből, az „Aszfaltból” és a „Harlequinből” fabrikált magának nevet, amit hivatalosan is felvett. (Fia, Aszfalt Mihály – szintén regényszereplő – már ezt a vezetéknevet örökölte tőle.)

Hát akkor minden rendben, gondolhattam volna, megtudtuk, merre hány méter. De eszembe jutott, hogy nem árt résen lenni, még akkor is, amikor nem lát nyilvánvaló okot rá az ember. Reviczky álnevei? Talán érdemes lesz itt kapirgálni egy kicsit – elő hát az irodalmi álnévlexikonokkal. Érdemes volt: Reviczky az „Aszfalt” és a „Harlequin” mellett gyakran az „Antikrisztus” álnévvel jegyezte újságcikkeit. És egy regényalak, akinek (majdnem) Antikrisztus a neve, olyan jelentésegység, amely több szálon is beköthető egy apokaliptikus világvégeregény jelentéshálójába.

Résen voltam, idejében gyanút fogtam, szerencsém volt.

Nem mindig van ez így. Péterfy Gergely regényével, a Kitömött barbárral például nem volt ilyen szerencsém, amikor recenzeáltam (lásd: Mozgó Világ, 2014. december). Pedig tudtam, milyen csapdát kell kerülgetnem. Péterfy regénye két tizennyolcadik századi történeti alak, (a viszonylag jól ismert) Kazinczy Ferenc és (az olvasók többsége számára, gondolom, eddig ismeretlen) Angelo Soliman életpályáját kapcsolja össze a regényírói képzelet segítségével, mégpedig úgy, hogy a kettőjük viszonyára vonatkozó tények hiányát a fikció kvázitényeivel pótolja. Ennyiben az angol–amerikai szakirodalomban historiographic metafiction („historiografikus metafikció” vagy „metaregény”) néven ismert elbeszéléstípusnak a példája. Az ilyen regények – lásd Pyn­chon, Rushdie, Grass, Doctorow, Pamuk, Vonnegut és mások műveit – gyakran játszanak önreflexív játékokat a (történelmi) tényszerűséggel és a (regényszerű) fikcionalitással, amennyiben gondosan álcázzák, illetve szándékosan pontatlanul, azaz az olvasót megtévesztve jelölik meg a határvonalat, amely a kettőt a regényben elválasztja.

Nos, ebbe a csapdába sétáltam én bele. Magabiztos voltam, hiszen éppen eleget tudtam Kazinczyról, a történelmi személyről, ahhoz, hogy észrevegyem, hol is húzódik ez a határvonal a Kitömött barbárban. Angelo Solimannal sem Péterfynél találkoztam először: Lobkowitz herceg fekete rabszolgájáról, akiből kísérleti célból hiperművelt, felvilágosodott entellektüelt faragtak, s akit halála után kitömtek, preparáltak és kiállítottak a Császári Természetrajzi Gyűjteményben az Ész és a Tudomány nagyobb dicsőségére, a Svájcban élő szlovák író, Dušan Šimko Esterházy lakája (Esterházyho lokaj, 2000) című regényének magyar fordításában (2002) már olvashattam. Akkor tudtam meg azt is, hogy Soliman élő személy volt, a bécsi felvilágosodás és szabadkőművesség közismert figurája Mária Terézia és II. József uralkodása idején.

Így aztán szemrebbenés nélkül összegeztem interpretációmat: „A Kitömött barbár merész regényírói mozdulattal tölti ki (…) a Soliman- és Kazinczy-életrajzok tényszerűségei közötti rést, szakadékot vagy vakfoltot. A regény azon a tényszerűen bizonyíthatatlan, s így merő fantáziaszüleménynek veendő feltevésre épül, hogy Soliman és Kazinczy nagyon is jól ismerték egymást, sőt rokonlelkekre és barátokra leltek egymásban, mivel mindketten a maguk sorsának és helyzetének a mását ismerték fel a másikéban, olyannyira, hogy Soliman, amint ezt a regény utolsó lapján olvashatjuk, voltaképpen Kazinczy életének a főszereplője volt. Ez a tükör-viszony a regény témája, s ez tárul fokozatosan elénk az elbeszélés menetében.”

A recenziót időben megírtam és leadtam (átküldtem). Már megjelent, amikor a karácsonyi Narancsban Cseresnyési László egotripjét olvasva egy Kazinczy-idézetbe botlottam.
A széphalmi vezér egy bizonyos „szép ismeretekkel bíró szerecsent” emleget, akit (miután megüté a guta), kitömtek, s a Természeti Dolgok Múzeumában állítottak ki. Cseresnyési a forrást is megadja: Pályám emlékezete, II.

Megszívtam. Vagy irodalmiasabban fogalmazva: felsültem kritikusként. Ugyanis ha résen vagyok, gyanút fogok és utánanézek a dolognak, kiderült volna, hogy Kazinczy és Soliman igenis ismerték egymást, és – amint erre a Pályám emlékezetében és a Kazinczy-levelezésben lefolytatott, sajnálatosan post festum (avagy veszett fejsze nyele) jellegű kapirgálásból fény derült – nem csupán futólag: többször találkoztak, szabadkőműves „testvér”-viszony kötötte egybe őket, leveleztek egymással.

Ami persze komoly következményekkel jár a Kitömött barbár értelmezésére. A regény számos jelenete és szövegeleme, amelyeket én az írói képzelet szüleményének véltem, valójában életrajzi tény, gyakran megfogalmazása is híven követi Kazinczy memoár- vagy levélszövegeit. Így tehát az értelmezés szempontjából perdöntő határvonal tény és fikció között máshol húzódik a regényben, mint gondoltam, s az életrajzok közötti rések és hiátusok is kisebbek, illetve nem is léteznek. Erről akár Péterfy Gergely Orpheus és Massinissa: Kazinczy Ferenc és Angelo Soliman című, 2007-es PhD-értekezéséből is tudomást szerezhettem volna, ha időben értesülök létezéséről, letöltöm és elolvasom.

Mindezt elmulasztottam. Mondanám, hogy többé nem fog előfordulni, de ez felelőtlen ígérgetés lenne. Mondanám, hogy az vesse rám az első követ… de nem mondom. Helyette álljon itt engesztelésül Kazinczy szövege, amelyben 1809-ben, hosszú évekkel Soliman halála (1796) után is érezhető meghatódással emlékszik vissza fekete szabadkőműves „testvérére”: Angelót én legelébb 1806-ban [tollhiba, nyilván 1786 – TF] láttam, utolszor 1791-ben. Midőn az utolsó vizitemet tevém nála 1791. Aug.-ban, feje turbán nélkül volt, álla pedig beszappanozva. Könnyű képzelni, mint hatott meg ez a’ véletlen látás. Őszülni kezdő haja ollyan volt, mint a’ szürke moszkva-báránybőr, ‘s a’ legfeketébb szerecsen orcza a’ beszappanozott állal irtózatos contrastot csinált. – Vonásaiban, ‘s ártatlan ‘s csak nem gyermeki mosolygásában egészen festette magát szelíd szép lelke. Még hallom első megszóllítását: Bruder Kazinczy, ich danke Ihnen für den köstlichen Tokayer, ‘s felém fordította ki tekenősbékai tenyerét, ‘s megcsókolt. Áldás, áldás, áldás reád, jó ember!

Széphalom, Aug. 8d. 1809.

Neked ajánljuk