A kreacionizmus elleni kedvenc érvem nem az evolúciós elmélet mellett talált számtalan tudományos bizonyíték, és nem is az a tény, hogy 1996-ban II. János Pál Darwin elméletét a katolikus dogmákkal összeegyeztethetőnek nyilvánította. Azóta az evolúciós érveket nyugodtan meghagyhatom a Pápai Tudományos Akadémia tudósainak. Az ő szájukból ez a fajta érvelés sokkal hitelesebben hangzik, mint az enyémből, vagy pláne a mélyen ateista hitű Richard Dawkinséból, és ők az utóbbi időben becsülettel, nagyon élesen neki is mentek a kreacionista tanoknak.
A kreacionizmus elleni kedvenc érvem, hogy az emberben azok az emóciók, amelyeket valamiféle külső inger hoz létre, ugyanazokon a csatornákon terjednek, mint azok, amelyeket egy-egy saját gondolatunk eredményez. Egy valamirevaló mérnöknek eszébe sem jutna ilyen kontárságot csinálni. Õ biztosan két különböző csatornára terelné ezt a két alapvetően különböző eredetű, de egymáshoz nagyon hasonló fajta jelet, ha a későbbi feldolgozás során jelentős lehet számunkra, hogy melyik jel honnan származik.
Az evolúciónak ilyesfajta szempontjai nincsenek. Ha már egyszer úgyis kialakította a külvilágból származó jelek által keltett érzelmek terjedési csatornáit, akkor nyugodtan engedi, hogy használjuk ezeket a belső világunkban, a csak úgy, magunktól létrehozott érzelmek továbbítására is. Ha valahogy elvagyunk ezzel, akkor az evolúció nem szervezi át az egészet. Különösen akkor nem, ha az átszervezés egymásra épülő kis lépésekkel nemigen oldható meg, mivel a közbülső megoldások sorra életképtelennek bizonyulnának.
Így aztán mindkét fajta érzelmet ugyanazok a csatornák közvetítik bennünk, és tudatunk nemigen tudja megállapítani, hogy egy érzelmet valamiféle külső ingerre adott testi reakcióink hoztak-e létre bennünk, vagy saját gondolataink. Mindezt tovább bonyolítja, hogy általános alaphangulatunk is ugyanezen a csatornán keresztül üzen tudatunk számára.
Ha rosszkedvűek vagyunk, miközben egy problémán látszólag teljesen racionálisan gondolkodunk, akkor érzéseink egy része azt közvetíti számunkra, hogy "nincsenek rendben a dolgok". Ezeket a hangulati jeleket könnyen úgy értelmezhetjük, hogy gondolkodásunk zsákutcába jutott, nem jó az a megoldás, amin éppen töprengünk. Az általános rosszkedv által létrehozott érzelmi jelzések arra sarkallnak bennünket, hogy alaposabban utánagondoljunk a dolgoknak, vagy akár új, egészen másfajta megoldások után nézzünk.
Ha viszont jókedvünk van, akkor érzéseink egy része olyan jelzéseket hordoz, melyek szerint "rendben vannak a dolgok, szép a világ". Ezeket az érzéseket sem tudjuk megkülönböztetni azoktól az érzésektől, amelyeket gondolkodásunk hozott létre bennünk, s így olyan érzésünk támadhat, hogy "jó úton haladunk, errefelé lesz a helyes megoldás". Az általános jókedv által létrehozott érzelmi jelzések arra sarkallnak bennünket, hogy elfogadjuk, tovább kövessük az éppen eszünkben járó megoldást, mivel az jónak ígérkezik.
Ezeknek a következtetéseknek a helytállósága tisztán pszichológiai kísérletek segítségével is ellenőrizhető volt. A pszichológiai laboratóriumokban végzett kísérletekben a jó-, illetve rosszkedvet sokféle módon hozták létre. A legkorábbi ilyesfajta kísérletben, még az 1940-es években a negatív érzelmi állapotot úgy idézték elő, hogy rettenetes szagoknak tették ki a kísérleti alanyokat, a pozitívakat pedig úgy, hogy finom ebédet kaptak. Később volt, amikor csak egy vidám, illetve szomorú háttérzene volt a különbség a két csoport között, volt, amikor filmet nézettek meg velük, volt, amikor hipnózissal szuggerálták a megfelelő kedélyállapotot, és még nagyon sokféle más módszerrel is dolgoztak.
A kísérletek során kiderült, hogy a viszonylag legenyhébb módszerek, például egy vidám, illetve szomorú történet elmesélése vagy elképzeltetése is meglepően jól működtek. Nem tartós depresszióról beszélünk most, hanem csak múló érzésekről, hangulatokról. Azok befolyásolására egy amúgy erősen ingerszegény kísérleti laborban ennyi is elég lehet.
Ezek a kísérletek egyértelműen igazolták, hogy rosszkedvűen analitikusabban gondolkodunk, mint jókedvűen, sőt bizonyos esetekben kreatívabbak is vagyunk. Jókedvűen hajlamosabbak vagyunk megelégedni az első jónak látszó megoldással, ami eszünkbe jut, rosszkedvűen hajlamosabbak vagyunk inkább további megoldások után nézni.
Ezt a felismerést jól alkalmazhatjuk mindennapi problémáink megoldásában is. Előre meghatározhatjuk, hogy amin épp gondolkodni akarunk, az mélyebb, analitikus gondolkodást igényel-e, vagy inkább jól bevált rutinmegoldásokat. Ezután betehetünk egy háttérzenét, amely a szükséges működésmódot leginkább segíti, megnézhetünk egy szomorú, illetve vidám filmet vagy elolvashatunk szomorú, illetve vidám írásokat, de bármi más egyéni, testre szabott megoldás is jó szolgálatot tehet. Friedrich Schiller például rohadt almát szagolgatott alkotás közben. Mindenki másképp jön abba az érzelmi állapotba, amely számára a gondolkodáshoz, az alkotáshoz legalkalmasabb. Stendhal unalmas törvénykönyvek olvasásával hangolta rá magát az írásra.
Mindez nem a probléma könnyű vagy nehéz voltával függ össze. Rutinmegoldások segítségével is sokszor meg tudunk oldani nagyon bonyolult, komplex problémákat - éppen erről szól a szaktudás, ebben rejlik a tanultság ereje. Inkább a probléma jellege számít, hogy abban éppen mennyire van szükség alapvetően új megközelítésmódokra. Ezért a problémamegoldás sikeressége nagyban múlhat a megfelelő alaphangulat beállításán.
Akár tudatosan is befolyásolhatjuk, hogy tudattalan hozzáállásunk mennyire legyen mélyen analitikus, illetve mennyire igyekezzen biztos, gyors megoldásokra törekedni. Egyik esetben sem vagyunk sem okosabbak, sem butábbak annál, mint amilyenek amúgy vagyunk, de gondolkodásunk jellege akaratlanul is megváltozik kicsit, és ez hasznunkra válhat. Nem mindig a jókedv a jó megoldások előfeltétele, sokszor az enyhe rosszkedv inkább segíti az eredményes gondolkodást. Ugyanakkor a rosszkedv gyakran feleslegesen bonyolítja az életet. Főleg, ha tartósan fennmarad.
