- Magasról teszek rá - válaszolta a kolléga. - Hozzátartozik a szakmájához. Vannak ennél nagyobb bajok. Például az, hogy öt hónappal a tanév vége előtt nem tudom, mennyit kell majd fizetnem azért, hogy a fiam ne legyen évekig röghöz kötve a diplomázása után. Másrészt pedig ez egy normális politikai eszköz, bárki alkalmazza is: kapcsolatba kerülni a választóval, és azt az érzetet kelteni benne, hogy a politikus megértette, hogy mik az igényei. Miért kellene ezért szemrehányást tennem neki? - mondta a pályatárs.
- Én már lementem kutyába - magyarázta egy expolitikus barátom, aki szerint Gyurcsány avasi kirándulása nagyszerű ötlet, így kell támogatókat szerezni, és erősíteni a társadalmi elfogadottságot. - Az a különbség köztünk, hogy te értelmiségi vagy, én meg már nem - tette hozzá. - Megtanultam, hogy a politikában azt kell csinálni, ami tetszik a választóknak, mert a szavazatuk nélkül semmire sem mész. Igen, populistának kell lenni, mert szavazatokat kell nyerned, bármi legyen is a célod a hatalommal.
Egy harmadik ismerősöm szerint az avasi történet arról szól, hogy Gyurcsány és pártja versenybe száll a baloldali szavazatokért, és jól teszi, hogy nem a tojásfejű értelmiség kegyeit keresi, hanem az érdemi szavazattartalékot rejtő társadalmi csoportok körében nyomul. - Igenis, tematizálni kell a romakérdést, aminek még az említésétől is gyomorgörcsöt kap a liberális értelmiség, úgyhogy tök mindegy, hogy egy ilyen akcióról mit mondanak, nem rajtuk múlik, hogy mi történik ebben az országban, folytassák csak a reménytelen küzdelmüket a valósággal - okított.
Az általam vett nem reprezentatív minta tanúsága szerint tehát Gyurcsány és avasi különítménye meglepően jól teljesített, amennyiben ötletét ismerőseim inkább innovatívnak, mint problematikusnak tartották. A volt miniszterelnök magatartása beleillik a politikusokkal szemben kialakított normatív elvárásrendszerbe, fellépése pedig, úgy tűnik, inkább a cselekvőképességébe vetett hitet erősítette, mint a szándékai hitelességét illető kétségeket.
Baloldali-liberális szavazóként ennek akár örülhetnék is. Képzeletbeli Demokratikus Koalíció-tagkönyvemmel a zsebemben, amit a Gyurcsány elleni méltatlan támadásokkal szembeni ellenszenv és új pártja baloldali piacpártiságába vetett bizakodásom miatt váltottam ki, úgy gondolhatnám, hogy jó lóra tettem. Sajnos attól tartok azonban, hogy örömöm elhamarkodott lenne. Inkább annak a kissé ugyancsak tojásfejű, ám történetesen erősen DK-közeli barátomnak hiszek, aki szerint az avasi vendégeskedés új közös pártunk első komoly hibája.
Lehetséges ugyan, hogy Gyurcsány és pártja megítélését nem rontja a - legyünk jóindulatúak - korlátozottan őszinte gesztusokból összeállított akció, ám ez számukra kevés az üdvösséghez. Orbán hitelvesztésén felbuzdulva Gyurcsány igyekezhet a saját javára fordítani az orbáni populizmus győzelme által intézményesített politikai gyakorlatokat, neki azonban, ha még egyszer labdába akar rúgni, nemcsak Orbán személyével, hanem az orbáni politizálás módszereivel szemben is alternatívát kell nyújtania. Ellenkező esetben lehet bármilyen ügyes, szerencsés és saját hitelességi deficitjének kompenzálásában sikeres, politikai cselekvőképességét nem fogja ténylegesen visszanyerni. Pártja létezésének nem az ad értelmet, hogy a politikai látványpékség üzembiztos működtetésének eredményeképpen a jelenlegi szerény pékárukínálat mellett akár 8-10 százalékos részesedést is szerezhet a piacon, hanem az, ha új, ma még nem létező, tartósan erős piaci jelenlétet biztosító termékekkel áll elő. A régi típusú, az eddigi tapasztalatok szerint végül mindig keserű szájízt eredményező sütési eljárások ezt nem teszik lehetővé.
Gyurcsány nem mondott igazat, amikor részt vevő szociológiai megfigyelésként próbált aposztrofálni egy kamerák előtt zajló politikai eseményt. Ha a látogatás célja a puszta információgyűjtés és tapasztalatszerzés volt, nem kellett volna az életkörülményeikről panaszkodó avasiak lakásait beemelni a nyilvános politikai térbe. Ha viszont beemelték, nem helyes azt állítani, hogy a részt vevő politikusoknak ezzel nem voltak politikai céljaik. A probléma azonban nem egyszerűen az, hogy Gyurcsány őszintétlen volt, hanem az, hogy az egész avasi kaland egy orbáni típusú hazugságra épült: arra, hogy a politikus kiszáll a terepre, a választópolgárok bizalmát elnyerve megismeri politikailag értelmezhető igényeiket, hogy azután, ha lehetősége nyílik rá, közhatalmi jogosítványaival élve általános megelégedésre elvégezze az azokból fakadó feladatokat. Ez azonban nem egy képviseleti demokrácia működési mechanizmusa, hanem egy bárgyú, a választópolgárokat infantilizáló, paternalista populizmus PR-szövege.
Egy képviseleti demokráciában azért emelünk valakit közhatalmi pozícióba, mert számunkra rokonszenves álláspontot képvisel a közjó mibenlétéről folytatott, soha véget nem érő vitában. Ez a vita egymással rivalizáló társadalmi értékrendek között zajlik, és az a lényege, hogy a résztvevők egymástól eltérő javaslatokat fogalmaznak meg a társadalmi élet különféle problémáira vonatkozóan. Nem kétséges, hogy ezek között a romakérdés ma egyike a legeslegfontosabbaknak Magyarországon. A megoldásnak azonban nem az a módja, hogy a politikus a kamerák kereszttüzében megkérdezi, hogy a romák és nem romák együttélésének vannak-e nehézségei az Avason, mire a szimpatikus háziasszony azt válaszolja, hogy mi tagadás, vannak. Ez csak arra lehet jó, hogy a politikus azt üzenje a választóknak, hogy tisztában van a probléma létezésével, ennek az ismeretnek azonban terepmunka nélkül is birtokában kell lennie. Az igazi kérdés az, hogy a politikus mit javasol a probléma megoldására, és ha már éppen ott jár néhány közvetlenül érintett választó között, ők mit szólnak a javaslatához. Nos, ez az, amiről semmit nem tudtunk meg a süteményt reklamáló, vendéglátóikkal jópofáskodó pártvezetőktől.
Amikor beléptem a Demokratikus Koalícióba, arra gondoltam, hogy egy kicsi, sokak szemében nagyon ellenszenves, de őszinteségében és a magyar politika civilizálása iránti elkötelezettségében megkérdőjelezhetetlen pártnak leszek a tagja.
Lehet, hogy tévedtem?
