a valamikor érdemi tartalommal bíró fogalmak mára teljesen elvesztették kapcsolatukat azzal a jelenséggel, amiről eredendően szóltak, és kizárólag a saját, illetve az ellentábor azonosítására vagy megbélyegzésére szolgálnak. Hadd illusztráljam ezt a jelenséget az egykulcsos adó elmúlt másfél évi dicstelen történetével. A helyzet bornírtságára jellemző, hogy az egykulcsos igazából még csak nem is egykulcsos, de mondandóm szempontjából ennek nincs jelentősége.
A különböző adóformák gazdasági hatásaival hatalmas elméleti és empirikus közgazdasági irodalom foglalkozik. Sok kérdésben folyik éles szakmai vita, de van néhány olyan megállapítás is, amiben a közgazdászok nagyjában egyetértenek. Ezek egyike az, hogy a jövedelmek progresszív adóztatása a teljesítmények visszafogására ösztönöz. Ráadásul az extra teher azokat sújtja, akiknek teljesítményét a piac leginkább értékeli, hiszen ők kereshetnek annyit, hogy jövedelmük egy része magasabb kulccsal adózzon. Minden egyéb azonossága esetén az adóprogresszió eltörlésétől, vagyis az egykulcsos jövedelemadózástól ennek az ellenösztönzésnek a megszűnése, vagyis a munkakínálat és így a kibocsátás növekedése várható.
Amikor a Fidesz a magyar gazdaság gyorsnaszádjának fő hajtóerejeként hirdette az egykulcsos jövedelemadó intézményét, a fenti (ún. kínálati) érvről alig esett szó. Az ő (ún. keresleti) érvelésük úgy hangzott, hogy az egykulcsos rendszer eredményeként több pénz marad az emberek zsebében, amit ők vásárlásra költenek. A kereslet fellendül, ezáltal a termelés is növekszik, ami tovább növeli a jövedelmeket. Önmagát erősítő fellendülési folyamat indul majd be. Emlékezzünk arra, hogy hivatalba lépésekor a kormány érdemi (középtávon ötszázalékos) gazdasági növekedésre számított, mégpedig elsősorban saját adóintézkedéseinek köszönhetően.
Ezeknek a hatásoknak is bőséges teret szentel a közgazdasági irodalom. Ám szemben a kínálati érvekkel, a kereslet élénkítését a szakmai konszenzus csak rövid távra, a konjunkturális visszaesésből való kilábalásra tartja alkalmazhatónak, mi több, hosszan sorolja azokat a feltételeket, amelyek szükségesek a keresletélénkítő politika sikeréhez. A leginkább kézenfekvő az, hogy a kedvezményezettek a "zsebükben maradó többletpénzt" valóban elköltsék, és ne megtakarításaikat növeljék, vagy adósságaikat fizessék vissza belőle.
Már az első pillanattól érthetetlen volt, hogy a kormányzat a saját adóreformjától várt pozitív hatásokat miért az adóprogresszió eltörlésével, a rendszer egykulcsos jellegével hozta összefüggésbe. A kormányzati propagandában leginkább hangoztatott keresletösztönzésnek ugyanis semmi köze ahhoz, hogy egy adókulcs van-e vagy sok. Ahhoz, hogy "az emberek zsebében több elkölthető pénz maradjon", csak az kell, hogy az adók csökkenjenek. Az persze, hogy konkrétan melyik kulcs és hogyan csökken, nagyon sokat számít akkor, ha az adóreformnak az elosztási hatásait vizsgáljuk, vagyis azt, hogy a lakosság egyes csoportjait hogyan érinti egy ilyen lépés. E téren a Fidesz adóreformja minden kétséget kizáróan a magasabb jövedelmű rétegeket kedvezményezte, sokak szerint éppen azokat, akiknek esetében a kormányzati ajándék azonnali elköltésére amúgy is kevésbé lehetett számítani. Ám ha eltekintünk a jövedelemelosztás befolyásolásának szándékától, akkor a makroszintű keresletösztönzés az alsó adókulcs érdemi csökkentésén keresztül is megvalósítható lett volna. Így is több pénz volna az emberek zsebében, kétségkívül nem ugyanazokéban, mint ma, miközben az adóprogresszió növekedett volna.
Az ellenzék kudarcnak tekinti a kormány adópolitikáját, s abban tökéletesen igaza is van, hogy az új rezsim fellendülést nem hozott, ezzel szemben jó 400 milliárd forinttal csökkentette az állam adóbevételeit. Ez a lyuk a kasszában jelentősen hozzájárult az ország pénzügyi helyzetének megbillenéséhez, a velünk szembeni bizalmatlanság kialakulásához, ami drágább hitelekhez, további veszteségekhez vezet. A költségvetési hiányt azonban nem az adórendszer egykulcsos jellege, hanem az adócsökkentés okozta. Félreértés vagy csúsztatás tehát az a bírálat, amely minden baj okozójának az egykulcsost kiáltja ki.
Tovább fokozza a kérdés megítélésében tapasztalható zűrzavart az a napokban felröppent sajtóhír, miszerint az IMF az egykulcsos adó eltörlését várná el a magyar kormánytól, s a kormányfő rögvest képtelenségnek is minősítette egy ilyen óhaj teljesítését arra hivatkozva, hogy ilyen rendszer számos európai országban van. Azt nem tudjuk, hogy a miniszterelnök tényleg maga sem érti, vagy csak úgy tesz, mintha nem értené, miért böki az IMF szemét a mi egykulcsos adónk. A válasz ugyanis az, hogy nem böki, pontosabban nem az böki. Az IMF szemét az a költségvetési hiány böki, amit az adóreform okozott, és mint potenciális hitelezőnknek meg is van minden oka arra, hogy elvárja: a kormány adóbevételei fedezzék a kiadásait. Márpedig ez a mai körülmények között adóemelés nélkül aligha képzelhető el. Innentől kezdve a kormány előtt csak két út van. Vagy felemeli mindenki adóját úgy, hogy az egykulcsos adó kulcsát a mai 16 százalékról - mondjuk - 19 százalékra növeli, vagy visszaállítja azoknak a magasabb adóterhelését, akikét egy évvel ezelőtt csökkentette. Önök szerint melyik a kézenfekvőbb?
