Babarczy Eszter: Sétáló filozófia (You owe it to yourself: idealizmus)

publikálva
1998/22. (05. 28.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Nézem ezt az arcot, ezeket az őszinte kék szemeket, az arcizmok harmonikus játékát, a megindultság, a remény, a magabiztos és mégsem vak optimizmus, a felelősségteljes figyelem térképévé rendeződött arcot, a tiszta lelkiismeretet sugalló fehér hajat, amely nem az öregemberé, még csak nem is a tisztességben megőszült férfié, hanem kortalan jele a méltóságnak, amint intim és mégis emelkedett őszinteséggel gratulál Észak-Írország népének a döntésükhöz. Az újrakezdéshez a béke, az emberi szolidaritás, a demokrácia jegyében. Clinton üzenetét a népszavazás előtt egy nappal vették filmre, tűnődöm, létezett-e másik változat is, amely egy kevésbé szerencsés kimenetelnek szólt. Talán nem - talán a külpolitikai szakértők közvélemény-kutatókkal megerősített csapata elég biztos volt a sikerben. Indiát meg Indonéziát elszúrták, igaz, de egy néhány milliós európai csücsök hangulatát sokkal könnyebb nyomon követni. A világbirodalmi felelősség feltündökölhetett egy pillanatra, és ennek megfelelő ünnepi visszhangot vert a sajtóban, amely amúgy gyerekekkel van elfoglalva, akik osztálytársaikra lövöldöznek, illetve, legutóbb, golyó által kivégzik saját szüleiket.

Nézem ezt az arcot, ezeket az őszinte kék szemeket, az arcizmok harmonikus játékát, a megindultság, a remény, a magabiztos és mégsem vak optimizmus, a felelősségteljes figyelem térképévé rendeződött arcot, a tiszta lelkiismeretet sugalló fehér hajat, amely nem az öregemberé, még csak nem is a tisztességben megőszült férfié, hanem kortalan jele a méltóságnak, amint intim és mégis emelkedett őszinteséggel gratulál Észak-Írország népének a döntésükhöz. Az újrakezdéshez a béke, az emberi szolidaritás, a demokrácia jegyében. Clinton üzenetét a népszavazás előtt egy nappal vették filmre, tűnődöm, létezett-e másik változat is, amely egy kevésbé szerencsés kimenetelnek szólt. Talán nem - talán a külpolitikai szakértők közvélemény-kutatókkal megerősített csapata elég biztos volt a sikerben. Indiát meg Indonéziát elszúrták, igaz, de egy néhány milliós európai csücsök hangulatát sokkal könnyebb nyomon követni. A világbirodalmi felelősség feltündökölhetett egy pillanatra, és ennek megfelelő ünnepi visszhangot vert a sajtóban, amely amúgy gyerekekkel van elfoglalva, akik osztálytársaikra lövöldöznek, illetve, legutóbb, golyó által kivégzik saját szüleiket.

You owe it to yourself, azaz tartozol ezzel magadnak, ez a szokásosnál is agresszívabb és fantáziátlanabb hirdetők szlogenje, valamint az amerikai idealizmusé. Ha nem vagy is ír bevándorlók leszármazottja, ha nem vagy is amerikai lengyel, tartozol annyival magadnak, hogy örülj a világbéke és a demokrácia újabb sikereinek, az északír rendezés reményének és a NATO-bővítésnek. Én például örülök neki, az Amerikai Egyesült Államok nehéz e világi küldetésének s az emberi civilizációnak kicsiny sikereként, függetlenül attól, hogy kire fognak szavazni a fent mondott választók. Ezt akarná mondani Clinton arca. Más kérdés, hogy ki hisz neki.

Mindazonáltal, a cinizmus, a retorikai szemfényvesztés, a magánérdek és a személyes integritáshiány, az alsónadrág és a kampányszámla, és, összefoglalólag, az össznépi kacaj ellenére is van ebben valami, valami nehezen megragadható, valami, ami mégis hozzátartozik az amerikai politika és üzlet lényegéhez. Talán pusztán arról van szó, hogy a valóság kényszere nem jelent kiszolgáltatottságot, hogy a reálpolitika Amerikában megenged választásokat, idealista választásokat is. Ez az idealizmus nem az idée fixe, a rögeszme idealizmusa, mondjuk a keresztény szélsőjobboldalé, nem is a Kulturmensch hite az eszmék felszabadító erejében, amelyet Marx annak idején oly hatásosan tett nevetségessé, hanem az a hit, hogy ha az ötlet jó, működőképes és ígéretes, akkor meg lehet valósítani. Mivel a liberális demokrácia, a béke és a piac jó ötletnek tűnik, Amerikában legalábbis bevált, miért ne igyekeznénk megvalósítani máshol is? Már persze a valóság kényszerei szabta keretek között.

Sokáig jól hangzó hülyeségnek gondoltam Bibó nevezetes diktumát, amely szerint demokratának lenni annyi, mint nem félni. Felülvizsgáltam ezt az álláspontomat. Amerikában demokratának lenni, ha lenne ennek értelme, mint ahogy nincs - hacsak nem pártalapon gondoljuk, amely esetben egészen mást jelent demokratának lenni -, annyi, mint bízni abban, hogy az ötleteimet meg tudom valósítani, akárki ül is a kormányzói székben. Nyugodtan lehet mindenki idealista, van hozzá tér, hely, lehetőség. Nem kell mindjárt reálpolitikusnak lenni, ahogy kilép az ember az utcára. Az élet függőség és kiszolgáltatottság amúgy emberi, munkahelyi és metafizikai értelemben, de legalább politikai értelemben nem az. A politika megmaradhat retorikai bohóckodásnak és óvatos lavírozgatásnak ötletek és érdekek között.

Clinton idealizmusa addig terjed, hogy átveri a Kongresszuson a NATO-bővítést meg a cigaretta-áremelést, az előbbinek örülök, az utóbbinak nem, szöges ellentétben az amerikai középosztály és liberális értelmiség többségével, de ettől még az amerikai középosztály és liberális értelmiség egyfelől, én pedig, másfelől, békésen megférünk egymással. A fene a beletekbe, gondolom majd, amikor lepengetem a 4 dollárt egy csomag cigarettáért. De ez barátságos ellenvéleménynek tekinthető. Nekem is vannak ugyanis cigaretta-beszerzési ötleteim, és az F-vízummal járó párialét és politikai kiszolgáltatottság ellenére reménykedem benne, hogy meg is tudom őket valósítani.

Azon gondolkodom, van-e tere ennek az idealizmusnak, vagyis a kiszolgáltatottságmentes cselekvésnek Magyarországon. Vajon félnek-e azok, akik ilyen-olyan módon az állam kiszolgáltatottjai? Vajon meddig terjed az a hit, hogy klientúrákban élünk, és az ennek megfelelő reálpolitikai mentalitás? Van-e kis országban idealizmus? Történelmi jelentőségű kérdés. Tudtommal senki sem tette még fel. I owe it to myself és to my dear readers, így kezdené egy kezdő demagóg, hogy feltegyem.

publikálva
1998/22. (05. 28.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk