A magyar sajtóban Lovas István megemlékezésén kívül nem nagyon olvastam róla mást, ő pedig a tőle megszokott, khm, sajátos szemszögből értekezik az elhunyt érdemeiről, amiből mintegy kiviláglik, hogy dacára a Nyugat csodálatának, Yew alapjában véve mélyen mást képviselt, mint a Nyugat. Valami olyasmit, amit a politikai tekintélyben hívő jobboldaliak Magyarországon is szeretnének látni; gondolom, kiváltképpen a rágózás üldözése és a botbüntetés lehetősége gyakorol egyes jobbos elmékre varázsos hatást. Szingapúr neve többek között ilyesmikért merülhetett föl abban a bizonyos emlékezetes beszédben és kontextusban. A blogvilágban olykor azonban olyasmit is szóvá szoktak tenni a szingapúri – yew-i – csoda fő összetevőjeként, amiről Lovas úr mélyen hallgat, éspedig a gazdasági szabadságot, a bírói ág teljes függetlenségét, s – ha hinni lehet az adatoknak – a korrupció szinte teljes hiányát. Alapjában véve mindazt, amit Európában a brit liberális hagyományhoz szoktunk társítani.
S itt érdemes akkor egy kicsit elidőzni. Mindenekelőtt tisztázni kell, hogy országokat ritkán szabad, ha egyáltalán, modelleknek tekinteni. Ez éppúgy igaz Amerikára, mint Szingapúrra. Egy eset nem bizonyít általános összefüggést. Megfelelően elmélyült politikai gazdaságtani összehasonlító stúdiumok híján még az első pillantásra használhatónak látszó ötletek átvétele is több kárt okozhat, mint amennyi hasznot hajt, már ha egyáltalán lehetséges. Könnyen lehet például, hogy a botbüntetés, amelyet Yew kifejezetten saját – ezek szerint inkább pozitív – nagy-britanniai iskolai élményei hatására honosított meg, csak személyes és megismételhetetlen tekintélye miatt maradt fönn ez idáig. S itt máris akkora különbségekbe botlunk Szingapúr és szinte bármelyik nyugati ország között, amelyek miatt a modellgondolkodás politikaelméleti szempontból gyakorlatilag eleve kudarcra van ítélve.
Először is: Szingapúrnak nincs történelme. Emiatt egy virtigli konzervatívnak máris zavarba kell jönnie, legalábbis, ha a szokásoknak, a szerves fejlődésből kinyerhető tudásnak, a kultúrának komoly jelentőséget akar tulajdonítani. Oakeshott sem nagyon tudott mit kezdeni Amerika megkonstruáltságával, pedig ott legalább voltak bizonyos vitathatatlanul homogén, széles körben elterjedt, például vallási hagyományok. Szingapúr azonban vallásilag elképesztően megosztott, ha tetszik, sokszínű. Egyetlen homogén háttér látszik bizonyosnak, ez pedig a brit birodalmi elitképzés, amely a nemzeti-kulturális sajátosságokat el nem tagadva képes volt egybegyúrni a birodalom irányításához szükséges adminisztratív és politikai készségeket. Ez az, ami Yew-ban és általában a szingapúri elitben megfelelő örökösre talált. Felületes utánanézés alapján is egyértelmű, hogy a nyugati iskolai elitképzési hagyományok kulcsfontosságúnak bizonyultak a mai szingapúri elit formálásában.
Ha egy politikai közösségnek nincs történelme, akkor valóban jóval nagyobb lehetőségei és felelőssége is van az alapítónak. A liberalizmusnak pedig tényleg nemigen van mondanivalója arról, hogy a jogállamot hogyan lehetne mondjuk jogállami elvek alapján megteremteni. Igaz, a konzervatívnak sem sok. Tegyük fel, hogy nincs mód olyan fajta alkotmányozásra, mint amilyet sok liberális szeret képzeletben lejátszani; de olyan eleve adott szokások és eljárások sincsenek, amelyekre a konzervatív szeretne támaszkodni. Szingapúr maláj, kínai, indiai, európai népcsoportokból verődött össze, ahol sem az egyik, sem a másik verzió nem működhetett. Mindkettőt lehetetlenné tette az etnikai, vallási, nyelvi heterogenitás. Ilyenkor a politikai szerencse következik: jöhet egy Washington vagy Yew, de jöhet a káosz és az anarchia is. Ám ha egyszer az alapítás sikeres volt, csak extrém helyzetben van szükség arra – már ha van –, hogy újabb rendkívüli egyéniség (mint Lincoln) alapítsa újra az államot. A rendkívüli, kivételes történelmi helyzetek azonban mindenre jók, kivéve azt, hogy belőlük bármilyen konyhakész receptet lehessen lepárolni. Nem vitás, Yew tekintély volt. Rendszerét ezen az alapon nevezhetnénk autoritatívnak, de ez félreértés volna: az ő tekintélye nem a rezsim autoritatív voltán nyugodott, hanem azon, hogy ő volt az alapító. A dolog tehát pontosan fordítva áll, mint ahogyan Magyarországon (is) sokan képzelik.
Az azonban teljesen jogos és érdekes kérdés, hogy milyen elveket, megfontolásokat követett az alapító. Erre részben már fentebb megadtam a választ: a brit szabadelvű hagyományt. Szingapúr lakosainak otthon kell magukat érezniük. Föld és földbirtok híján saját lakásukban. Margaret Thatcher „ultraliberális” lakás(ház)tulajdonos = polgár tételét Yew már régen rögzítette. Igaz, ehhez viszont kitalálta az állami lakásépítést (nagyrészt ma is az állam építi a lakásokat), csakhogy ebben elsősorban az a politikai megfontolás vezette, hogy a három nagy népcsoportot, valamint a társadalmi rétegeket fizikailag is célszerű megfelelő arányban keverni (ma is etnikai kvóták korlátozzák a lakásforgalmat). Ez vitathatatlanul illiberális intézkedés, de vélhetően szükséges ahhoz, hogy a társadalmi béke, s így a szabadság is fennmaradjon.
Ugyanez a kissé nyakatekertnek ható, de egyáltalán nem képtelen okoskodás rejtőzhet a híres szingapúri demokráciadeficit mögött. Itt is részben a brit liberális, ámde nem kifejezetten demokráciapárti hagyományt követve talán azzal a megfontolással van dolgunk, hogy az egyéni jogokat messzemenően tiszteletben tartó elit által kormányzott ország azért jobb, mint az általános választójogon és a teljesen szabad politikai versengésen alapuló politikai rendszer, mert megnehezíti a kiszámíthatatlan szenvedélyek betörését az államba, a mértéktelen ígérgetést, az állam eladósodását, csapdába ejtését és szabad prédává válását.
Egy konzervatívnak nagyon is tetszhetnek ezek a klasszikus liberális érvek. Ki tudja, egy konzervatív talán akkor érzi magát a legjobban, ha tisztességes liberálisok kormányozzák, akik megóvják a tömegdemokráciától. Sajnos azonban valószínű, hogy a szingapúri klasszikus brit berendezkedés egyszeri, kivételes történelmi csoda. Nem másolható, de legalább csodálható. És nem vitás, hogy az alapító távozta után Szingapúr létezése első nagy próbatétele előtt áll. Most válik el, hogy az alapító elvei helyesek voltak-e, hogy ez a klasszikus, bár kissé anakronisztikus, de hihetetlenül sikeres nyugati liberális állam fönn tud-e maradni. Szingapúr történelme a múlt héten kezdődött el. Figyeljünk jól.
