Zakaria ütköztette a liberalizmus és a demokrácia fogalmát, melyek közel sem azonosak, még ha kapcsolatuk lehet szoros és nyilvánvalóan kívánatos is. Így ír: „Az alkotmányos liberalizmus elvezetett a demokráciához, a demokrácia viszont mintha nem szükségszerűen vezetne alkotmányos liberalizmushoz. A nyugati és kelet-ázsiai megoldásokkal ellentétben az utóbbi húsz évben Latin-Amerikában, Afrikában és Ázsia bizonyos részein az történik, hogy az alkotmányos liberalizmussal kevés tapasztalatot szerzett diktátorok csinálnak helyet a demokráciának.”
A cikk 2003-ra könyvvé érett, Zakaria A szabadság jövője (The Future of Freedom) c. kötetben dolgozta ki elméletét, mely a demokrácia és a liberalizmus közötti dialektikus viszonyrendszert hivatott leírni. A szerző kereken kimondja: nagyon is lehetséges liberalizmus nélküli demokrácia, miként a liberalizmus is meg tud lenni demokrácia nélkül. A demokrácia definíció szerint két nélkülözhetetlen komponenssel bír, állítja Zakaria: az általános választójoggal és a többség jogával, hogy meghatározza a fejlődés irányát, vagyis a hatalmat gyakorolja. A liberalizmus lényege viszont a szólás és gyülekezés szabadságának, a magántulajdon tiszteletének és az ezekhez hasonló emberi jogoknak az érvényesülése. „A választásokon győztes többség megtagadhatja a kisebbségben maradtak jogainak érvényesülését, mellyel létrehozza az »illiberális demokráciát«. És az is lehetséges, hogy létezzék demokráciamentes liberalizmus, amit egyébként »liberális autokráciának« neveznek.”
Hogy e megállapításoknak mily komoly a valóságtartalmuk, azt az „illiberális demokrácia” vonatkozásában a KDNP-s Rubovszky György bizonyította nemrég, midőn kijelentette: „a demokrácia nem más, mint a többség diktatúrája”, és a magyar ellenzék jobban teszi, ha ehhez tartja magát. A „liberális autokráciára” meg a néhai chilei diktátor, Augusto Pinochet rendszere volt az iskolapélda.
A mai magyar valóság viszont több szempontból is szembesíthet minket Zakaria „gondolatkísérletének” következményeivel. Még akkor is, ha a Nemzeti Együttműködés Rendszerében nyilvánvalóan nem az zajlik, mint amiről a szerző könyvében értekezett. Magyarországon ugyanis nem egy alulfejlett, harmadik világbeli állam diktátora igyekszik manapság illiberális módszerekkel demokratikus móresre tanítani országa népét, hanem húsz év liberális demokráciát bontott most el röpke öt év alatt az Orbán-rendszer. Ráadásul nem úgy, hogy a liberalizmus rovására terebélyesedne túl a demokrácia, vagyis a kétharmad túlhatalma: nálunk ugyanis a liberalizmussal együtt a demokrácia is romokban hever.
Ez a jelek szerint senkit sem zavar a Fideszben. Bár nincs tudomásom a részletekről, de az nyilvánvaló: valakik, ráakadva Zakaria elméletére, a fenti logika szerint fejtették meg annak üzenetét, s gyorsan hozzáláttak adaptálni azt a magyar közállapotokra. Nagy valószínűséggel még a 2010-es választások előtt, hisz a 2009-es rendszeralapító kötcsei beszéd – anélkül, hogy az illiberális jelző elhangzott volna – már az illiberális társadalom vízióját jelenítette meg. Később, a világbotrányt kiváltó médiatörvény elfogadását követően a BBC itteni tudósítója, Nick Thorpe próbálta úgy védeni Orbán kísérletét, hogy az „alapvetően demokratikus, igaz, nem liberálisan az”.
Hogy Orbán számára világos volt-e már a kezdetektől, hogy a liberalizmus vizével együtt kiönti a demokratikus csecsemőt is, azt nehéz megmondani, de tény: különösen 2002-től a Fidesz, mint párt semmilyen demokratikus jegyet sem hordott már magán. Egész felépítése, célkitűzései és a hatalomhoz való viszonya mély antidemokratizmust tükrözött, vezetői pedig a demokrácia elvárható kultúrájának minimumával sem rendelkeztek.
Magyarország és az Orbán-rendszer felől nézvést illiberális demokrácia nem létezik, de legalábbis – Angela Merkel kancellárt idézve – nem lehet értelmezni. Így teljes tévedés volt a miniszterelnök részéről – nem is beszélve tanácsadóiról – Zakaria fogalmát ide citálni; ez sokkal inkább önleleplező, semmint mások számára megnyugtató és magyarázó gesztus volt. A világ, mint látjuk, 2014 nyara, a tusnádfürdői beszéd óta ekként is kezeli. Magyarország talán a legjobb példa rá, hogy demokrácia nem lehetséges liberalizmus nélkül, miként arra is, hogy a liberalizmus a maga teljességében csak demokráciákban működhet. Még az igen gyakran emlegetett chilei „kísérlet” is ezt igazolja, hisz a Pinochet-rendszert eufemizmus liberálisnak nevezni – mindössze a piacgazdasági viszonyai voltak azok.
És bár Zakaria azóta külön, szintén nagy hatású cikkben foglalkozott az Orbán-rendszer alkalmatlanságával arra, hogy normális viszonyokat teremtsen, számára is értelmezhetetlen az, ami Magyarországon zajlik: ezt a rendszert legfeljebb „putyinizmusnak” tudja nevezni, demokráciának semmiképp: „A putyinizmus legfőbb jellemzői a nacionalizmus, a vallásosság, a társadalmi konzervativizmus, államkapitalizmus és kormányzati túlsúly a médiában. Ezek összességükben és egyenként is ellentétesek az egyéni jogok, a tolerancia, a kozmopolitizmus és nemzetköziség nyugati értékvilágával… Orbán Putyin nyomdokait követi azzal, hogy korlátozza a bírói függetlenséget és az egyéni szabadságjogokat, nacionalista retorikát használ, amikor a magyar etnikumról beszél, valamint elnémítja a sajtót.” (The Rise of Putinism, The Washington Post, 2014. július 31.)
Mutathatja a Fidesz a legszebb arcát Amerika felé, elénekeltetheti diplomatáival a legnegédesebb hangon az „újrakezdés”, a reset himnuszát, ez nem lesz elég. A szabadság jövőjében Zakaria ezt írja: „A 20. században Amerika azért harcolt, hogy egy biztonságos világot teremtsen a demokrácia számára. A 21. században azért fog harcolni, hogy biztonságos demokráciát teremtsen a világnak.” Orbán rendszere nem demokrácia, hanem olyan nemzetállami kezdemény, melynek szavatossága már a 20. században lejárt, s mely bizonyítottan okolható a két világháborúért – amint arról már 1943-ban Jean Monnet is értekezett. E rendszer lényege a nacionalista populizmus, a korrupció, az oligarchikus kapcsolatok dominanciája. Mindaz, ami Ukrajnától Közép-Ázsián át Vlagyivosztokig a Szovjetunió romjain megmaradt és tovább vegetál. Nem holmi besúgói múlt, sokkal inkább a demokráciaellenes jelen az, ami a Fidesz első emberét e világhoz köti.
A szerző a Demokratikus Koalíció elnökségi tagja.
