Volt egyszer a 12. században egy rokonszenves német misztikus (teológus, muzsikus és botanikus), Hildegard von Bingen, aki az életét egy Rajna-vidéki kolostorban töltötte, és sok olyan dolgot tett, ami előtte még senki másnak nem jutott az eszébe. Kitalált például egy nyelvet, amelyet lingua ignotának, azaz ismeretlen nyelvnek nevezett el. Filozófusok és egyéb holdkórosok tucatjai léptek a nyomába.
„Látomásaim nyelvének a szavai nem emberi szájból erednek, hanem olyanok, mint a tündöklő láng (flamma coruscans)” – írta Hildegard egy levelében. A víziók nyelve, az eksztatikus beszéd persze csak a lingua ignota egyik oldala (mint erre Sarah Higley is rámutatott 2007-es Hildegard-könyvében), a másik oldal az invenció: egy átgondolt, ezernél is több szóból álló nyelv felépítése. Ádám, a bibliai névadó művének a bűn miatti eltorzulását később egy katalán misztikus, Ramón Lull is igyekezett helyrehozni (Ars magna et ultima, 1275), és megteremteni a tiszta értelem nyelvét, amelynek világossága révén még a nyakas muzulmánok is felfogják majd az Ige igazságát, vagyis azonmód keresztény hitre térnek. Innentől kezdve azonban a terv megvalósítása a csillogó szemű látnokok helyett a nyelvgyártó szakmunkások feladata lett. A 17. században már számos könyv jelent meg, amelyek mind a tökéletes nyelv megteremtését tűzték ki célul. Ezek közt angol nyelvterületen George Dalgarno Ars signorum (1661) és John Wilkins An Essay Towards a Real Character (1668) c. műve a legérdekesebb, eltekintve talán John Webbnek, az építésznek a könyvétől (An Historical Essay, 1699), amelyben amellett tört lándzsát, hogy a kínai volt a bábeli nyelvzavar előtt az emberiség ősnyelve.
De a részleteknél most fontosabb számunkra az előfeltevés, ami ezeknek a 17. századi műveknek a gondolati alapja. Az, hogy a létező nyelvek „tökéletlen elemeiből” valahogy kifejthető a bennük rejlő tiszta fogalmi apparátus. Vagyis az igazi lingua ignota valójában maga a paradicsomi időkben már létezett ideális nyelv, amelyet a ma létező, bicebóca nyelvektől elszakadva, tervezéssel állíthat vissza a tudomány. Ez a gondolat elég általános volt, Descartes is hitt abban, hogy egy ilyen nyelv megteremthető, bár abban kételkedett, hogy ennyi ostoba embert mind rá lehet majd venni a tökéletes nyelv használatára (levél Marin Mersenne-nek, 1629. november 20.), Leibniz pedig megpróbálta körvonalazni, hogy milyen is egy minimális nyelv (1704), Golius (Jacob van Gool) nyomán elfogadta még azt a gondolatot is, hogy a kínai írásjegyek az ember alapvető fogalmi rendszerének tükrözésére létrehozott szimbólumok (Újabb vizsg. IV.6). A holdbéli emberek – Francis Goodwin (The Man in the Moone, 1638) és Cyrano de Bergerac (Les États et Empires de la Lune et du Soleil, 1649) szerint – dallamokkal kommunikálnak („tunes and uncouth sounds”). Goodwin püspök szerint néha még a kínaiak is ezt teszik, persze csak akkor, amikor kezd elegük lenni a kínai nyelv tökéletlenségéből. Jut eszembe: ma is létezik a Jean François Sudre francia zenetanár által 1860 körül létrehozott, 2600 dallamszóból álló szolmizációs nyelv (solrésol), amelyben ugyanaz a dallam jelöli az összetartozó rokonértelmű fogalmakat, például: lá-dó-mi-dó ’alkot, teremt, csinál’.
Miből és hogyan épülhet fel hát az, amit „nyelvnek” nevezünk? Némi rálátást ad erre a nehéz kérdésre egy megfigyelés, amire talán Leibniz hívta fel először a figyelmet (Újabb vizsg. III.2). A világ öt-hatezer nyelve között van kéttucatnyi, amelyek sajátos, primitív közvetítő nyelvként szolgálnak. Hadd ismételjem önmagam: a nyelvészek által is táplált hiedelemmel ellentétben ezek nem keveréknyelvek, hanem lényegében egyetlen nyelv szókincséből, két tucat szerkesztési szabály alapján építkeznek. Kérészéletűek, mert úgy keletkeznek, hogy egy régióban sok nyelv beszélői élnek együtt, és nincs mód arra, hogy az improvizált nyelvet felváltsa az adott nyelvek valamelyike. Kivételes a legismertebb ilyen pidzsin, az újlatin alapú lingua franca (más néven szabír) esete, amely a keresztes háborúk idejétől a 20. századig élt közvetítő nyelvként a Földközi-tenger partvidékein (ma bármely közvetítő nyelvet is szokás „lingua francának” nevezni). Ezek a nyelvek, amint egy közösség elsődleges vagy kizárólagos nyelvévé válnak (felnő egy már csak ezen a nyelven beszélő nemzedék), elkezdenek kiépülni, és az ötletszerű szabályokat felváltja egy nyelvi norma, amelynek a betartását a közösség megköveteli. Az így keletkezett nyelvek a kreolok (száz fölött van a számuk), amelyek legalább a leibnizi „minimális nyelv” alaptípusát testesítik meg. Egy nyelvnek elég bonyolultnak kell lennie ahhoz, hogy működni tudjon. Például ma úgy tudjuk, hogy a világ nyelveinek legalább a felében 20-24 mássalhangzó és 5-7 magánhangzó van (vagy félezer nyelv adatai alapján). Mondjuk a japán hangkészlet 20 mássalhangzóból és 5 magánhangzóból áll, de a hawaiiban csak az
a, i, u, e, o magánhangzó és 7 kettőshangzó létezik, illetve 8 mássalhangzó: p (=b), k (=t) l (=r), m, n, v (= w), h és ’ (gégezárhang). Feltételezhető, hogy ennél egyszerűbb rendszerrel egy nyelv aligha lenne működőképes.
Érdekes tanulságot szolgáltat a mesterséges nyelvek története. Már az Enciklopédia 9. kötetében (1765) megjelent egy univerzális nyelv,
a langue nouvelle tervezetét bemutató szócikk (Faiguet de Villeneuve kincstárnok ötleteként), és a 19. század végéig jó félszáz hasonló kísérlet történt. A volapük volt azonban az első kidolgozott világnyelv, amelyet Johann Martin Schleyer, egy német katolikus pap hozott létre (1880). Az elkövetkező évtizedben a nyelv beszélőinek és pártolóinak száma már százezres nagyságrendű volt, noha a germán és újlatin eredetű szókészletet igen bonyolult ragozási rendszerrel sikerült összeboronálni. Amikor dr. Zamenhof (1859–1917) mesterséges nyelvének, az eszperantónak az első tervezete megjelent (1887), a népeket és kultúrákat összekapcsoló nyelv ádventjét váró emberek megkönnyebbülten sóhajtottak fel. Ugyanis a reménykedő szemorvos (doktoro esperanto) egy dologban mindenkinél élesebben látott: ez a nyelv már elég bonyolult volt, de még elég egyszerű ahhoz, hogy elterjedjen a világon. A nemzeteken és osztályokon átívelő világnyelv sikeres volt.
A weimari Németországban például öt városban is kötelező iskolai tantárgy lett az eszperantó, 1921-ben pedig 1600 tanfolyamon 50 ezer német tanulta a nyelvet. Nem csoda, hogy egy nácinak bélyegzett (de valójában csak néppárti) művész a börtönben arról írt, hogy az eszperantó a népek zsidó iga alá hajtásának eszköze (Mein Kampf, 1927/1939). Kissé keletebbre pedig a nemzetközi munkásosztály vezére tette helyre az eszperantóban, az ő szavával élve a „spionok nyelvében” rejlő dörgölődző hajlamot, és 1937 tavaszától a Gulagra küldte a szovjet eszperantistákat.
