Arról, hogy "Bereznay" nemcsak irodalmi és állambiztonsági kérdésekben, hanem az öltözködést és a jó modort illetően is nagyon igényes volt, tavaly óta Szőnyei Tamás Titkos írásában is olvashatni, de engem nem lepett meg ez az információ, velem egyszer már névre szóló dokumentumban is tudatta a Történeti Levéltár. Rólam "Bereznay" - akiben, ha úgy vesszük, ugyancsak meglepődés nélkül ismertem rá egyik néhai nagyfőnökömre - többek közt így írt valamivel korábban, még a jelzett év tavaszán: "...az öltözködésében szándékosan hanyag, rendetlen; borotválatlanul jár be a kiadóba, atlétatrikóban vagy beat jelvényekkel tarkított trikóban, olykor még egy-egy Nyugaton használatos protestjelvényt is feltűz a mellére, amit ott a környezetvédők vagy más csoportok használnak tiltakozásul". És mindez "feltehetőleg" azért van, úgymond, mert anarchikus a felfogásom - satöbbi, satöbbi.
Lehet, hogy annak van igaza, aki szerint az ilyen atlétatrikózós, infantilizáló jellemzésekkel "Bereznay" valójában a kirúgástól mentette meg a magunkfajtát. Tudja a jó ég. De Bartos bonyolultabb eset volt, és a jellemzése is szívből jöhetett tehát: a rég lezárt "Tárnoki" doszszié titkos emberéről ugyanis - ha jól értem - azt kellett ekkor eldönteni, hogy "használható"-e. Már? Még? Aztán eldőlt ez valahogy, nem tudom, hogyan. De mi végre jutott a többi? A pipa, a farmer, a dzseki meg a szütyő. A szerepjáték. Vagyis tehát: mi van ma Bartos szövegeivel?
Bartos a műfordítók fejedelmének számított, és angolos-amerikanista szerkesztőként is sokáig volt fő-fő tekintélye a szakmának. Joyce és Beckett, Dos Passos és Henry Miller, Salinger és Truman Capote, Tom Wolfe és Ken Kesey általa került - melyikük mikor, amint lehetett - a helyére mintegy. Irányt mutatott, divatot teremtett: az ő leleménye a kandírozott mandarinzselészínű áramvonal és Serteperte Nagyfőnök, ő mondta ki a végső szót Drakula-ügyben, ő döntötte el, milyen legyen végül is a magyar Huckleberry Finn. És kevély volt, igen. De szerintem nem úgy, ahogy "Bereznay" tmt. gondolta. Nem amerikait játszott ő, hanem valami mást.
Fordítani persze úgy fordít a műfordító, hogy szerepet játszik, ez a dolga. Ha nagy, magányos amerikai alkotó művét fordítja, hát a nagy, magányos amerikai alkotót kell eljátszania. A szövegének úgy kell szólnia, mintha a nagy magányos írta volna: szakmai minimum ez. Közben akár véleménye is lehet a szerzőről vagy a műről, de ez nem derülhet ki abból, amit csinál. Pipának és szütyőnek nincs keresnivalója a szövegben.
Bartosról úgy tudom, hogy sem Angliában, sem Amerikában nem járt soha. A hatvanas-hetvenes években nem is igen járhatott, később - úgy képzelem - dafke nem ment. Hogy miért képzelem így? Nem ismertem őt közelebbről, nagy néha futottunk csak össze az ő hajdani munkahelyéül is szolgáló Európa folyosóin. (Mármint nem ott, ahol ő volt európás, nem a New York-palotában, hanem már a Kossuth téren; de folyosók ott is voltak, és Bartos fel-felbukkant rajtuk.) A fordításait viszont sorra olvastam, és - talán mert csak hatott rám a személyes benyomás is - idővel az a kellemetlen érzésem támadt, hogy ő bizony nem szereti Amerikát. Vagy finomabban: hogy nem túl jó véleménnyel van róla, és ezért inkább egy másikat, neki elfogadhatóbbat, megfelelőbbet, tetszőbbet teremt, és nagyon nem szeretné megtapasztalni, hogy esetleg mégsem neki van igaza.
Például úgy láttam, hogy határozottan népies Amerika az övé. Ahol az urbánus Karinthy (Frigyes? Mici?) Huck Finnje nem bírja tovább, ott az övének ölöge lesz, nem föl-, hanem megébred, rönkőt fűrészel ki a berenából, és így kurjant: Hőj, az iskoládot! Az ő szövegében a pázsit minimum gyöp kell, hogy legyen, a puskát le kölletett akasztani, és a folyópartot ficfák szegélyezik. A Mark Twain-féle Mississippi-délvidék persze csakugyan messze van Manhattantől, és hogy mennyire messze, az szükség esetén nyilván a Göcsej-Újlipótváros-távolsággal is szemléltethető; Bartos pedig, mint annyi mindenben, ebben is túlzott, rendben. De Manhattan, Chicago és Los Angeles, a nagyvárosok Amerikája mivé lett, a 66-os út honnan hová vitt nála?
A Bartos-féle verzióban a Kerouac-hősök is ízesen öblögetnek, ostorosan cifrázzák és rittyentik útfélen a legényes szórendű, parádés mondataikat. Az hagyján, hogy hamburger helyett húspogácsát, hot dog helyett töltött kiflit (netán csirkekását vagy paprikás-paradicsomos paszulyt) esznek, és sörkonzervet isznak hozzá. Mert hát hiszen ki hallotta itt hírét, ugye, az ötvenes években a fast foodnak meg a dobozos sörnek? De vajon miért tüffentenek Dean Moriartyék, miért mondogatják, hogy basszorkányos? És stíluskérdés-e csak, hogy a fordító ilyennek láttatja az amúgy - szerintem nemcsak kulturális, hanem nyelvi értelemben is tévesen - vert nemzedéknek magyarított beat generation ikonikus alakjait? És mi okból válnak "értelmiségi főgennyekké" Nietzsche és társai, ha az eredetiben csak "all the wonderful intellectual things" olvasható?
A korszak alapműve Salinger 1951-es Zabhegyezője volt. Vagyis hát nem az, hanem a The Catcher in the Rye, mely a hidegháborús időkben jócskán megkésett magyar fordításban lett - talán épp a szerkesztőnek is karizmatikus Bartos Tibor jóvoltából - Zabhegyezővé. Salinger Holden Caulfieldje úgy képzeli, hogy az lenne ő, aki az árkon-bokron (vagy a Burns-változatból is ismert gyerekversben: a rozson) át szakadékba rohanó gyerekeket megmentené, elkapná, mint baseballban a labdát a catcher. Holden tehát, akárhogy is, jó fiú a lelke mélyén; a magyar címváltozat viszont - szemben az eredetivel - mintha erkölcsi ítéletet mondana a Kukutyinban zabot hegyező, léhűtő kamaszról. És bár kiderül aztán persze Gyepes Judit fordításából magyarul is, hogy kicsoda ez a kamasz valójában, a cím itt maradt mementónak. Hogy emlékeztessen rá, mennyire nem volt magától értetődő a hatvanas évek Magyarországán, hogy egy ilyen könyv egyáltalán megjelenhet. Így lett ugyanekkortájt Dühöngő ifjúság John Osborne Look Back in Angerjéből vagy Haragban a világgal a James Deant személyesen is halhatatlanná tevő Nicholas Ray-filmből, a Rebel Without a Cause-ból; és a végre megjelenő "kényes" művek kiadásához is ezért készültek egyre-másra a helyretevős elő- és utószavak.
És hát ez szerintem a háttere "Bereznay" jelentéseinek és Bartos pipájának, Dean Moriarty tüffentéseinek és az én beatjelvényektől tarkálló, sosemvolt atlétatrikómnak is. Annak az Amerikának (vagyis Magyarországnak), amely sohasem létezett, de amelynek - Bartos szerint - léteznie kellett volna.
Egyszer együtt szerepeltünk egy tévéműsorban. Békés Pali volt a moderátor, irodalom, műfordítás a téma. Bartos elbüszkélkedett vele, hogy még soha életében nem írta le azt a szót, hogy szendvics, nála az rakott kenyér volt és marad. Senki sem mondja úgy, jegyeztem meg udvariasan. Elég baj az, bökte oda nekem a pipája mellől.
