Sokan érezzük úgy, hogy a lakhatásnak valamiféle alapjognak kellene lennie, amelynek érvényesülését még egy olyan közepesen fejlett országban is, mint Magyarország, joggal várjuk el az államtól. Éppúgy, ahogy az oktatás vagy az egészségügyi ellátás biztosítását. De mit mond erre a közgazdaságtan?
Érzéketlen tudományunk ezt a dilemmát a következőképpen próbálja megragadni. Ha az egyén nem rendelkezik bizonyos típusú jószágokkal (ezek az ún. enabling goods), kár is arról gondolkodni, jut-e neki a többiből, mert nincs abban a helyzetben, hogy elfogyassza azokat. Ilyen enabling good az étel, ital, az egészség, az írni-olvasni tudás – és a fedél is az ember feje fölött. Az előbbiekről – legalább minimális szinten, legalább a nagyon rászorultak és a gyerekek esetén – a modern állam, nagyjából a magyar is, gondoskodik. A lakhatásról nem. Van-e erre jó indok? Van-e lényegi, méltányolható érv arra, hogy az államnak nem kötelessége a lakhatás biztosítása, szemben az alapfokú oktatással vagy az egészségügyi ellátással? És ha van, mi a megoldás?
Van ilyen érv, több is.
A lakásépítés és bérbeadás nem véletlenül zajlik szinte kizárólag a piacon, és korántsem csak Magyarországon. Tudjuk, milyen eredménnyel járt az, amikor a (szocialista) állam próbálta eltalálni, hogy hol, mekkora és milyen minőségű új lakásra van szükségük az állampolgároknak. Tudjuk jól, hogy van magánkórház és magániskola, de azt is, hogy az állam e szektorokban sem képes olyan ügyesen kiszolgálni az emberek sokféle és gyorsan változó vágyait, mint a mindig a vevőtől várható profitra sandító, leleményes piac. De az állami egészségügyben (legalább elvileg) szigorú szakmai protokollok határozzák meg a teendőket, és ott is, akárcsak a közoktatásban, jó érveket lehet felhozni amellett, hogy ha a szabad piacra bíznánk a megoldást, még rosszabb lenne az eredmény. Az eladó és a vevő eltérő információs pozíciója meg az egyéni és az össztársadalmi célok különbözősége miatt piaci kudarcok lépnének fel. A lakhatás nem ezekre, inkább az étkezésre hasonlít: a házépítést, az ingatlankiadást nyugodtan a piacra lehet bízni; ha kicsit lassan is (lakóházat építeni eltart egy darabig), de mindenféle kereslethez meglesz a kínálat.
A másik közgazdaságtani megfontolás, ami a lakhatást a többi enabling goodtól megkülönbözteti, a piac mérete és bődületes tőkeigénye. A nagyjából száz magyar kórház és háromezer-ötszáz általános iskola zöme már eleve az államé, míg a 4,5 millió lakás túlnyomó része magánkézen van. Ha az állam, mondjuk, 500 ezer lakást akarna kiadni a lakásszegénységben élők számára (ami távolról sem lenne elég), és azokat a piacon venné meg, mondjuk lakásonként 20 millió forintjával, 10 ezer milliárd forintot kellene kiperkálnia. (És akkor a művelet árfelhajtó hatásával nem is kalkuláltunk.) Ha újonnan építené ezeket, még sokkal többet. Ez irdatlan összeg, az ország 2021-es költségvetése bevételi főösszegének durván a fele. Hej, ha a rendszerváltáskor az állam (és az önkormányzatok) nem kótyavetyélik el a lakásvagyonukat! De ez késő bánat, s nem fog érdemben változtatni azon, hogy ma Magyarországon a lakásszegmenst a piac szabályozza.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
