Gyurcsány Ferenc plágiumügye (ha egyáltalán van ilyen) már hidegen hagy: unom. Sok olyan embernek is, aki korábban hitt Gyurcsányban, jó oka van rá, hogy unja őt - de nem amiatt, amit 22 éves korában csinált. Először is azt bizonyítani kellene, és jogállamban nem a vádlottra hárul a bizonyítás terhe. De ha netán nem is volt teljesen csont nélküli a szakdolgozata, ne ilyen pitiáner módon készítsük már ki, ennek a megfelelő helye a szavazófülke.
Arra, hogy unjam Gyurcsányt, a fő okom az őszödi beszéd. Annak idején komoly bajom nem volt vele: végighallgattam az egészet, nem csak a zajosan idézett mondatokat, és nem éreztem ugyan benne a nagy államférfi sodrását, vízióját, de az övéivel miért ne beszélne úgy, ahogy jónak látja? Mostanában lett vele bajom. Az őszödi beszéd ugyanis úgy végződött, hogy mi lesz, ha nem sikerül a dolog? Semmi. Majd írok kurva jó könyveket a magyar baloldal történetéről.
Mármost az nem vitás, hogy nem sikerült. De eltelt a bukása óta három év - hol vannak ezek a könyvek, vagy legalább közülük az első? Számomra az, hogy ezt az ígéretét nem tartotta be, sokkal súlyosabb, mint hogy politikusi ígéreteivel adós maradt. Azok távolról sem csak rajta múltak: válság volt, mindenféle közbejött. Egy politikuson eleve nem lehet számon kérni ígéretei pontos betartását, az egy olyan szakma. A beígért könyvek elmaradása viszont csakis rajta múlt.
Ha netán nem egy kurva jó, hanem közepes vagy gyengécske könyv tellett volna ki Gyurcsánytól, akkor azt talán kritizálnám, de a szerzőről rossz szavam sem lenne. A politikust is aszerint mérlegeljük, hogy meg tudunk-e békélni azzal, amennyi tellett tőle, eszerint szavazunk legközelebb rá vagy másra. Csak azt hányjuk a szemére, ha meg sem kísérli beváltani az ígéreteit, és olyat csinál, ami teljesen ellentétes velük. Az ugyanis csalás a javából.
Félek, hogy önbeteljesítővé válnak Kövér László szavai, amelyekkel médiaterroristának nevezte a hvg.hu Schmitt Pál plágiumügyét kiásó sajtómunkását. Nem gondolom, hogy Kövérnek igaza volt: valaki egyszerűen a dolgát végezte egy nagy huzatú ügyben, amibe bele is bukott az államfő. De most olyan "horderejű" ügyről van szó, amibe legfeljebb egy bukott politikus bukhat bele. Tálalásának a minősége is ennek megfelelő: pitiáner. A Schmitt-ügy még talán segíthetett az ország erkölcsi megtisztulásához, a Gyurcsány-ügynek ehhez semmi köze.
Ha így haladunk tovább, akkor megtisztulás helyett valóban terroristafegyverré válhat a plágium gyanúja. Elég lesz valakivel kapcsolatban ezt a szót kiejteni, és az illető többé meg nem áll a lábán. Könyörgöm, mérlegeljünk már, hogy miből érdemes ügyet csinálni, és miből nem, különben hatalmas purifikátori buzgalmunkban végképp élhetetlen országot sikerül felépítenünk.
Többen is nekem ugrottak a legutóbbi cikkemben említett eset miatt, amikor szemet hunytam egy minden bizonnyal bérmunkában készült szakdolgozat fölött. A cikk állítása az volt, hogy a Schmitt-ügy talán valóban elindította az országot a megtisztulás útján; csak mellékesen említettem meg, hogy a csalásnak is vannak fokozatai. Van, amikor említést sem érdemel, de a Schmitt-ügyet pont nem ilyennek tartom. Most viszont az érem másik oldaláról beszélek.
A hallgató, akiről szó van, már az egyetem alatt alapított egy céget, amely hamar felfutott, több száz milliós árbevételt ért el csupa innovációs tevékenységből, tucatnyi embernek adott munkát. A hallgatóval jó néhányszor beszélgettem, megosztotta velem a gondjait, cégvezetői, üzleti és emberi problémáit. Gondolkodásának minden zugát a cége töltötte ki - nyilvánvaló volt, hogy ilyen intenzitású munka mellett lehetetlen szakdolgozatot írni.
Aztán engem is beosztottak abba a bizottságba, amely előtt meg kellett védenie a dolgozatát. Felkészült volt, tudása alapján diplomaérett. Négy kollégámnak meg sem fordult a fejében, hogy a dolgozat netán nem a saját munkája, és ha nekem nem lettek volna háttér-információim a beszélgetéseinkből, nekem sem jutott volna eszembe ilyesmi. Ebben a helyzetben a hallgató bizalma elárulásának éreztem volna, ha gyanúmat megemlítem: mintha a pap élne vissza a gyónási titokkal.
Néhányan (nem purifikátorok, hanem jóérzésű kollégák, barátok) azt mondták: rendben van, de legalább ne ötöst adjak erre a szakdolgozatra. Nos, ha négyszemközt vagyok a hallgatóval, minden bizonnyal élek ezzel a lehetőséggel, mintegy összekacsintva vele. De a bizottságban ez a lehetőség fel sem merült: a dolgozat és a hallgató tudása nyilvánvalóan jeles szintű volt. Abban a helyzetben nem lehetett a súlyos gyanút úgy felvetni, hogy egy szerintem indokoltan enyhe megoldás jöhessen létre. Ezért inkább hallgattam, és miután akkor nem szóltam, hallgatok örökre.
Amikor az angol pap azt mondja, hogy akinek valami kifogása van a most kötendő házasság ellen, szóljon most, vagy hallgasson örökre, akkor egy magasabb érdeket képvisel, mint azt, hogy valamikor kiderüljön az igazság. Például a születendő gyerekek érdekeit. Az adott helyzetben én azt az érdeket képviseltem, hogy a hallgató ne függessze fel a cége működését néhány hónapra pusztán azért, mert sürgősen szakdolgozatot kell írnia. De minek neki a diploma, ha már úgyis ilyen sikeres? Hát, ez az, amit ne a tanár mondjon meg, és még kevésbé a purifikátorok.
Senkinek sem ígérem, hogy hasonló esetekben máskor sem fogok szólni. Az alap továbbra is az, hogy szólok, mivel tanár vagyok. De közben mérlegelek is, mert nem szeretnék egy olyan országban élni, ahol minden vagy fekete vagy fehér. Ha tudjuk, hogy vannak más színek is, akkor ez is csalás, méghozzá a legalja fajtából.
