Ehhez képest most viszonylag megengedő: úgy véli, hogy a görögök kiválása után a megszigorított költségvetési egyensúlyi követelmények teljesítése esetén a maradék 16 euróövezeti tagország mindegyike képes lehet fenntartható pályára állítani az államadósságát, és tovább használni az eurót. Feldstein erősen piacpárti, amerikai értelemben jobboldali közgazdász, aki általában nem helyesli a költségvetési deficitet és a gazdaság ügyeibe való állami beavatkozást. Nézete szerint az euróövezet a jelenlegi formájában azért volt eleve kudarcra ítélve, mert egymástól olyan gyökeresen eltérő adottságú országokat próbált valutaunióba tömöríteni, amelyeknek válságos időkben eltérő kamat- és árfolyamfeltételekre van szükségük a megváltozott körülményekhez való alkalmazkodáshoz. Az Európai Központi Bank által diktált kamatfeltételek és a belőlük következő euróárfolyam megfelelhetnek a világ legversenyképesebb gazdaságai közé tartozó uniós centrum-országoknak, a náluk jóval szerényebb versenyképességű, jelentős külső mérleghiánnyal küzdő perifériaországok számára azonban nem. Az utóbbiaknak versenyképességük javításához rugalmasabb, az alkalmazkodást jobban segítő monetáris feltételekre lenne szükségük. Ellenkező esetben - és ezt látjuk most - maradnak az éveken át tartó fájdalmas költségvetési megszorítások, amelyek egy ponton túl maguk válnak a gazdasági visszaesés okává, a társadalmi áldozatok dacára fenntarthatatlan pályán tartva az államadósságot. A szerkezeti reformok, ha végre is hajtják őket, csak hosszú távon javítják a versenyképességet; addig azonban, mint Görögország példája mutatja, rövid távon az egész politikai rendszer destabilizálódhat.
Igaz, a görögök helyzete valóban extrém, ezért is javasolja nekik Feldstein - számos nagynevű pályatársához, például a müncheni Ifo intézetet vezető Hans-Werner Sinnhez hasonlóan - az euróövezetből való távozást. A Feldstein által "Görögország lehetetlen matekjának" nevezett helyzet lényege, hogy a görög államadósság mára olyan óriásira - a GDP több mint 160 százalékára - hízott, hogy nincs az az államháztartási stabilizációs csomag, amivel belátható időn belül helyreállítható volna a piaci finanszírozás. Egy ekkora tartozást a görög adósságszolgálati mutatókat figyelembe véve reménytelen önkínzás visszafizetni: ha nem engedik el a nagy részét, jobb nyíltan csődöt jelenteni, és egy leértékelődni képes - vagyis a kezdeti zuhanás után a növekedést segítő - saját valutára váltva kiszállni az euróövezetből.
De ha így van, miért kampányolnak a nyugati politikusok, beleértve a hétvégi G8-csúcs résztvevőit, egy emberként a görög euróövezeti tagság mellett, és miért vonakodnak a görög pártok, beleértve a június 17-i választások egyik fő esélyesének számító radikális baloldali Szirizát, a kilépéstől? Azért, mert félnek. A nyugatiak az euróövezet meggyengülésétől, a görögök a zuhanás gazdasági és politikai következményeitől. Mindkettő érthető, a kérdés azonban az, hogy milyen gazdaságilag racionális, politikailag pedig fenntartható alternatíva állítható a görög eurótagság mellé.
Ez az alternatíva nem alapulhat máson, mint az európai centrumországok jelenleginél nagyságrendekkel nagyobb teherviselésén. Az euróövezet akkor maradhat fenn a jelenlegi formájában, ha Görögországot és a válságból önerejéből kikecmeregni képtelen többi perifériaországot az eddiginél nagyobb mértékben és átláthatóbb költségvetési transzferek formájában hajlandóak finanszírozni a centrumországok. Feldstein ugyanis téved: a költségvetési megszorításokon alapuló stabilizáció - mint azt a piaci önfinanszírozásra képtelen Görögország, Írország és Portugália mellett ma már Spanyolország példája is egyre világosabban mutatja - önmagában nem oldja meg a helyzetet, mivel növekedési alternatíva hiányában a társadalmi áldozatok politikailag fenntarthatatlanná válnak. És a hasonló versenyképességi gondokkal küzdő országok sorában szorosan Spanyolország mögött ott áll Olaszország, majd a sokkal jobb finanszírozási helyzetben lévő, de ugyancsak komoly szerkezeti problémákkal küzdő Franciaország is. A demokratikus politika játékszabályait figyelembe véve és alapértékeit védendőnek tekintve nemcsak Görögország matekja tűnik lehetetlennek, hanem egész Európáé is. Ahhoz, hogy a képlet változzon, a Feldstein által elvetett transzferunióra van szükség, azaz egy valódi közös fiskális felelősségvállaláson alapuló valutaunióra, nem pedig az erősek által a gyengékre kényszerített, az utóbbiak számára politikailag betarthatatlan és végső soron az egész valutaövezetet hosszú távú stagnálásra kárhoztató költségvetési szabályrendszerre.
Mert ahogyan Mario Blejer korábbi argentin jegybankelnök és IMF-közgazdász írta a minap a Financial Timesban, az euró lényegét tekintve nem gazdasági, hanem politikai projekt. Az euróövezet nem felel meg az optimális valutaövezetekkel szemben támasztott közgazdasági feltételeknek, de az euró ettől még a második világháború utáni európai integrációs folyamat egyik legfontosabb építőeleme marad. Térvesztése az integrációs projekt vereségét jelentené, annak minden politikai és gazdasági következményével együtt. Ennek elkerülése legalább annyira az integráció legfőbb politikai és gazdasági haszonélvezőinek számító centrumországok - legfőképp Németország - érdeke, mint a gazdaságilag kiszolgáltatott helyzetű perifériaországoké. Ezért vagy létrejön a transzferunió, feltehetően benne az euróövezeti tagországok által együttesen garantált, az európai bankrendszer feltőkésítésére és a periféria finanszírozási válságának megoldására alkalmas közös kötvénykibocsátásokkal, vagy szembe kell néznünk az európai gazdasági fejlődési utak tartós szétválásával és a politikai integráció destabilizálódásával.
A valódi döntés nem a görögök kezében van.
