Lassan a testtel! Egy új adó bevezetése sosem öröm. De az új bevételgeneráló adónem alternatívája sosem az, hogy nem vetik ki, és minden marad a régiben: ha nem lenne rá szükség, minek rombolná tovább a kormány politikai támogatottságát azzal, hogy új "sarcot" vezet be? Rövid távon az alternatívák sem vonzóak. A költségvetésből hiányzó százmilliárdokat a kormány más, új adónemmel (például internetadó), a meglevő adókulcsok tovább növelésével (például még magasabb áfa) vagy a kiadások lefaragásával szedheti össze. Az utóbbi lehet, hogy hosszabb távon üdvös, de attól még fájdalommal jár. A kérdés, hogy melyik ujját harapja a kormány. Lehet-e a banki tranzakciókra kivetett adó a legkisebb rossz?
Egy sor hihető érv szólhat amellett, hogy igen. Egy ilyen adónem a visszamenőleges ágazati sarcokkal szemben nem lenne hungarikum: fejlett (Ausztrália) és közepesen fejlett (Brazília) országok is használták már. A pénzügyi tranzakciók eddig kimaradtak az áfa rendszeréből, miközben az adóalap, az átutalások összege óriási: meghaladja az egész GDP-t, tehát úgy tűnik, már kicsi adókulccsal is tetemes bevételt lehet fakasztani belőle. Ráadásul az új adó gyorsan bevezethető, és adminisztrációs terhe arányaiban csekély lenne: nem az átutaló emberek és vállalatok, hanem a kisszámú pénzügyi szolgáltató (a bankok vagy az elszámolóház) vonná le és fizetné be. Márpedig ők eleve elektronikus nyilvántartást vezetnek a tranzakciókról: ha ehhez kell hozzácsapni még egy levonást, és azt befizetni a kincstárnak, az szoftvermódosítással együtt is elenyésző technikai és számviteli pluszköltséggel járna. Azt zokon venni pedig, hogy valamely adó az emberek és vállalatok zsebéből pénzt vesz ki, pont olyan, mint a köptetőnek azt felróni, hogy köpni kell tőle.
Ám meg is volnánk: hisz eddig csak az új adó mellett szóló érveket soroltam. Nem tárgyaltam a legfontosabb negatív hatást, aminek fő tünete, hogy a magasabb adókulcs hatására zsugorodik az adóalap. Ez nem csak ennél az adónemnél van így. Ha a munka terheit (például a tb-járulékot) növelnék, akkor kevesebb embert kevesebb órában dolgoztatnának a munkaadók; a vagyonadó hatására meg a gazdagok egy része letagadná, eldugná vagy kimenekítené az országból a vagyonát. Az adószedés szinte mindig társadalmi veszteséggel jár: kevesebb lesz a munkahely, a vagyonok külföldre vándorolnak. Ez szomorú, de elkerülhetetlen: az adózás nem csupán magánzsebből rámol át pénzt a nagy közös zsebbe, hanem ezen felül torzít is, össztársadalmilag rossz döntésekre ösztönöz. A kérdés tehát az: mekkora társadalmi veszteséggel tud mennyi pénzt begereblyézni a kormány.
Jó okai vannak, hogy attól tartsunk, ez a torzítás a banki tranzakciós adónál viszonylag nagy lenne. A pénzügyi tranzakciók rugalmasak: sokat közülük, különösen a nagyobb tételeket, különösen a vállalatok lebonyolíthatnak külföldön is, ami nemcsak az adóalapot apasztja, de a hazai bankok nyereségét is (amit ugye szintén adóztat a pénzügyminisztérium). A magánemberek a banki tranzakciók helyett a készpénzt választhatják, ami megnöveli a bűnözés várható hasznát és a fekete tranzakciók kísértését. Ez megint csökkenti a másféle adók bevételét. Ha minden tranzakció után fizetni kell, az lassítja a pénz forgási sebességét, és - ne firtassuk, hogyan: bonyolult - megemeli a beruházók által fizetendő reálkamatokat, ennek minden negatív következményével együtt.
Ezek a romboló hatások persze az adókulcstól függnek. Ha csak a forgalom néhány tízezrelékét happolja el tranzakciónként a kincstár, alig jelentkeznek. Ám ahogy közelítjük a Brazíliában 2007-ig érvényes 0,38 százalékos kulcsot, nem beszélve az argentin 0,6 százalékról vagy az ecuadori 0,8-ről, a rombolás egyre intenzívebb. Egy 2006-os, a brazil viszonyokra és világos közgazdasági modellre alapozott becslés szerint a 0,38 százalékos adókulcsnál a generált nettó bevétel 27 százalékára, 0,6 százalékos adókulcsnál már 59 százalékára rúgott a torzítás össztársadalmi kára. Talán ettől nem függetlenül azok a fejlett országok, amelyek kísérleteztek vele - az USA 1932 és 1934, Ausztrália 1982 és 2005 között -, előbb-utóbb ki is vezették ezt az adónemet.
Támadt tehát kormányunknak egy távolról sem tökéletes, de nem is hallatlan ötlete. Ezek után a kormányzati közgazdászok elénk tárhatták volna, hogy ha ennyi milliárd kell még, akkor ezek a lehetőségek. És ilyen és ilyen háttérszámítások alapján, ezért és ezért ez a megoldás jobbnak, kevésbé torzítónak tűnik, mint a fél tucat másik.
Na ez az, amiből nem kaptunk semmit. Azt nagyjából tudjuk, mit adóztatnának meg, de azt már nem, mennyire, és azt főleg nem, hogy milyen számítások alapján, milyen lehetőségek közül, miért választotta ezt a kormány. Belöktek egy nem eleve értelmetlen szükségmegoldást a köztudatba, és mindenki írja, mondja, ami eszébe jut róla. A sajtóban reflexek, érzések, igaz, de irreleváns általánosságok, kvalitatív érvek kavarognak (tisztelet a kivételnek, például a portfolio.hu elemzésének). De annyira megszoktuk, vagy annyira igénytelenek lettünk már, hogy senki se kiált fel: meztelen a király! Akármit gondolunk a célokról, ez egy szakkérdés is, amit egy OECD- és EU-tagországban közgazdaságtani számításokkal alátámasztva kellene eldönteni!
Hadd legyek személyes: a rosszkedvem most elsősorban szakmai. Olvasom, hogy a javaslat nem is a gazdasági minisztériumból jött. A néhány tucatnyi magyar közgazdász közül, akik egy ilyen white papert szakmailag korrekt módon meg tudtak volna írni, sokat a Pénzügyminisztériumból még a kormányváltás előtt kitettek, majd, már Orbán alatt utolsó kormányközeli búvóhelyüket, a Költségvetési Tanács titkárságát is eldózerolták. De itt-ott az V. kerületben még maradt belőlük néhány. Jó pár közülük pedig kitart a Nemzeti Bankban - őket, gondolom, elvből nem kérdezi meg a kormány. Szóval lenne kihez fordulni. De mintha mára az igény is kihunyt volna, hogy úgy foglalkozzon az apparátus gazdaságpolitikával, ahogy fejlett országokban szokás. A döntés-előkészítésben a szintén gyakran voluntarista félmúltból rohamosan süllyedünk vissza a kizárólag hitből, ösztönből és előítéletből dolgozó múltba, és ami a legijesztőbb, ez már fel sem tűnik senkinek.
Betegségünkre gyógyszer kell. Az orvos a tankönyvek alapján, folyóiratcikkekkel, tankönyvekkel alátámasztva, velünk értelmesen konzultálva is tehetne javaslatot. Vagy mondhatja azt: próbáljuk ki az angyalgyökér-borogatást, úgy hallotta, a szomszédasszonynál is bevált. Még az is lehet, hogy nem patkolunk el tőle. De aki elfogadja az orvosától, hogy így gyógyítsa, az meg is érdemli, amit kap.
