Muraközy Balázs: Ingyenebéd

Az ingyenebéd illata

  • Muraközy Balázs
  • 2012. május 12.

Egotrip

Az ingyenesség kultusza meglepően nagy szerepet játszik a gazdaságpolitikában. A gyorsan és különösebb együttérzés nélkül változó magyar jóléti rendszerben például kikezdhetetlen gránitsziklaként magasodik a 65 éven felüliek utazási kedvezménye. A minap az LMP a fővárosi tömegközlekedés átalakítására vonatkozó teljes koncepcióját visszavonta, mert megítélésük szerint túlságosan könnyen támadható volt javaslatuknak az a része, hogy szűnjön meg ez a kedvezmény.

A radikálisnak számító javaslat szerint az eddigi 100 százalékos kedvezmény 90-re csökkent volna! Talán még ennél is nagyobb felháborodást váltott ki a VEKE javaslata, mely szerint - Nyugat-Európa számos országához hasonlóan - hazánkban is csak csúcsidőn kívül utazhattak volna ingyen a nyugdíjasok. A vitában felszólalók egy része gyakorlatilag a harmadik jobbágyság bevezetésével sorolta egy súlycsoportba az indítványt.

Dan Ariely közgazdász (Kiszámíthatóan irracionális c. könyvéről szóló kritikánkat lásd: Hogyan éljünk együtt az irracionalitásunkkal? Magyar Narancs, 2012. március 8.) leírja, hogy a közgazdászok sokáig nem foglalkoztak külön a nulla árral: ezt pusztán egy nagyon alacsony árnak tekintették. Az irracionális viselkedések kutatása során viszont megvizsgálták, hogy miben különbözik az ingyenességre és az egycentes árra adott fogyasztói reakció.

A kísérlet során a kutatók csokoládét árultak. Az egyetemista alanyok kétfajta csoki közül választhattak - mindenki csak egyet vehetett. A két csoki nagysága és minősége között is nagy különbség volt: a különlegesen ízletes svájci Lindt trüffelt 15 centért árulták, az átlagos Hersey Kisst pedig 1-ért. Ezen árak mellett a diákok 73 százaléka választotta a svájci csokit.

Ezután mindkét csoki árát egy centtel csökkentették: így a Hersey Kiss ingyenessé vált. Ha az ingyenesség, a 0 cent valóban csak egy nagyon alacsony ár lenne, akkor joggal számíthatnánk arra, hogy az árcsökkentést követően is hasonló arányban választják a hallgatók a két csokit, mint az előző esetben; az egycentesáremelés például nem borította fel a korábbi arányt. Ám nem ez történt. A korábbi 27 százalékkal szemben az egyetemisták 69 százaléka választotta az ingyenes Kisst.

Ez a kísérlet - több más eredményhez hasonlóan - látványosan bizonyítja, hogy az ingyenesség szinte ellenállhatatlan vonzerővel bír a fogyasztók számára. Miért lehet ez így?

A legtöbbször valóban racionális döntés a lehető leggyorsabban lecsapni az ingyenes dolgokra. Ezért az ingyenességgel szembesülő emberek nem érzik a tévedés veszélyét, és gyorsan, heurisztikus módon mellette döntenek. Baj csak akkor lesz, ha az ingyenesnek látszó lehetőség valójában nincs ingyen, ezért mélyebb megfontolásra lenne szükség. A csokoládés kísérletben például a Hersey Kiss egyáltalán nincs ingyen, hiszen cserébe le kell mondani a vonzó és minőségéhez képest kifejezetten olcsó svájci csokiról. Az "ingyen" szó rendkívüli erejével tisztában vannak a kereskedők is. Nem hiába olvashatjuk, hogy "ha kettőt vesz, a harmadikat ingyen adjuk", vagy "15 grammot ingyen kap" esetleg "ingyen" házhoz szállítják a terméket, ha elköltünk egy bizonyos összeget. Az eladók joggal reménykednek abban, hogy a vevők az "ingyen" szó elolvasása után nem gondolják végig, hogy valóban megéri-e nekik kétszer, háromszor annyi mosóport vagy joghurtot venni, mint amennyit eredetileg terveztek.

Az ingyenességnek van azonban egy másik oldala is. Az ingyen kapott dolgokat általában kevesebbre tartják az emberek, mint amiért fizettek. Egyrészt általában is igaznak tűnik, hogy a drágábbnak gondolt dolgokat jobbnak tartják az emberek: jobbnak érezzük egy bor ízét, ha azt hisszük, hogy több ezer forintba került, mint ha úgy tudjuk, hogy csak nyolcszázba. De ebből a szempontból is jelentősen különbözhet az ingyenesség a nagyon alacsony ártól. A WHO és más szervezetek például hosszú ideje küzdenek a malária ellen azzal, hogy minél több, a betegség által fenyegetett emberhez igyekszenek olyan védőhálókat eljuttatni, amelyek megakadályozzák, hogy alvás közben megcsípjék őket a kórokozót hordozó szúnyogok. Kezdetben ingyen osztották az ilyen hálókat. Kiderült azonban, hogy az ingyenes hálókat sokan nem használták. Ezért kísérleti jelleggel néhány helyen egy kis összeget - pár centet - elkértek az emberektől a hálókért. Ez a változtatás javított az intézkedés hatékonyságán: ha fizettek a hálóért az emberek, jobban megbecsülték, magukénak érezték, ezért többet is használták. Ezeken a nagyon szegény embereken tehát paradox módon többet segített az, ha fizetniük kellett.

Ezek a viselkedés-közgazdaságtani kutatások sokat segíthetnek a gazdaságpolitikában is. Egyrészt az ingyenesség jelentősen növelheti a részvételt olyankor, amikor nagyon fontos, hogy mindenki részesüljön valamiben: ilyen lehet például egy oltás. Ha viszont nem feltétlenül jó, hogy valami iránt nagyon nagy a kereslet - ilyen például a háziorvosi látogatás - akkor érdemes elkérni egy kis összeget érte. Azt hiszem, ez a helyzet a tömegközlekedéssel is: a csúcsidejű jegyvásárlás anélkül veti vissza a csúcsidejű utazások számát, hogy túlságosan csökkenne a fogyasztók haszna. Másrészt, ha a gazdaságpolitikai cél szempontjából fontos az emberek együttműködése is - tehát nem elég, ha az orvos beleszúr a páciensbe egy tűt vagy megröntgenezi, hanem magának a betegnek is aktívan meg kell változtatnia a viselkedését -, akkor megint csak érdemes lehet elkérni egy alacsony összeget, hogy a beteg jobban magáénak érezze az adott dolgot vagy szolgáltatást.

De talán ennél is érdekesebb kérdés az ingyenesség politikai gazdaságtana. Az ingyenesség aránytalan hatása azzal is jár, hogy a választók túlbecsülik az ingyenes szolgáltatások értékét. Sok nyugdíjas valószínűleg akkor is veszteségként élné meg az utazási kedvezmény 90 százalékra csökkentését (az ingyenesség "elvételét"), ha közben nagyobb mértékben nőne a nyugdíja, mint amekkora többletköltséget a kedvezmény csökkenése jelent. Ez magyarázhatja azt is, hogy az ingyenes juttatások miért kikezdhetetlenek; hogy miközben a szociális juttatások példátlan módon csökkennek, a nyugdíjasok ingyenes utaztatásának vagy a látszólagos tandíjmentességnek a megkérdőjelezése politikai harakirivel érne fel. Erre persze gyakran építenek a politikusok - mint például a 2008-as szociális népszavazás esetében történt. Még akkor is, ha az ilyen politika költsége igencsak nagy lehet, mert hosszú távra lehetetleníti el az ésszerű reformokat.

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.

Tudás és hatalom

Második ciklusának elején Donald Trump nekitámadt a legjelesebb amerikai egyetemeknek is. Elnöki hatalmát – amely ezen a területen erősen kérdéses, a végső szót a bíróságok mondják majd ki – immár arra is használja, hogy fél tucat elit magánegyetemet zsaroljon állami források visszatartásával és adószigorítások kilátásba helyezésével: ha nem regulázzák meg palesztinpárti tanáraikat és diákjaikat, és nem számolják fel esélyegyenlőségi programjaikat, oda a washingtoni pénz.