Talleyrand mondásának igazságát tanári pályám során gyakran megtapasztaltam magam is. Eszembe jut például régi tanítványom, a fékezhetetlen agyvelejű Manabu (© Lázár Ervin), aki egy antropológiai nyelvészeti előadás után odasündörödött hozzám, és feltette a nagy kérdést: „Értem, tanár úr, hogy a homoszexualitás nem betegség, de hogyan gyógyítható?” Ekkor jöttem rá, hogy az én botor fecsegésem legfeljebb arra jó, hogy összezavarja a diákjaim szépen rendezett gondolatait. Van-e egyáltalán joga a tanárnak arra, hogy a tudás keserű piruláját erőszakkal lenyomja egy másik egyén torkán – olykor súlyos emésztési zavarokat idézve ezzel elő? Mindig ez jut szembe, amikor a nyelvről fontos ismereteket terjesztő rádióműsor házigazdái „hallgatói kérdésekre” válaszolnak. Ugyanis hiába dönget a két remek nyelvész kaput, falat, a magyar embert a nyelvvel kapcsolatban is kizárólag a csupa nagybetűs NORMA érdekli. A magyar ember szereti, ha megmondják neki, mire is kell ügyelnie például akkor, amikor valahogy a nyelve hegyére téved egy ikes ige. Mondjuk, a lakik vagy az álmodik ikesek, ezért a lakom és lakol, illetve álmodom és álmodol lenne, ugye, a helyes alak. A lakok és laksz, álmodok és álmodsz formák nyelvünk vadhajtásai, amelyek engedélyeztetéséről csakis a nyelvmíves szakértő bölcs ítélete dönthet: tehát nem a beszélők nyelvszokása (akkor sem, ha a fafejű Horatius ezt állítja, Epist. II.3, De Arte Poetica 70–72). Szörnyülködnek tehát a kedves hallgatók, ha a nyegle nyelvészek azt mondják, hogy nekik ez az egész baromira mindegy, meg hogy semmi közük hozzá. Hova lettek a mi drága, szép orgánumú nyelvművelőink, akik mindig megmondták nekünk a frankót?
Szóval a nyelvészet smafu, kérem tisztelettel. Egyébként a középiskolai anyanyelvi oktatásunkban sem jelenik meg az igazi leíró nyelvészet, és csak hellyel-közzel jelennek meg benne a nyelv kulturális és társadalmi hátteréről szóló ismeretek. Az iskolai nyelvtanórák anyaga lényegében nem változott az elmúlt három évtizedben: az unalmas, áporodott szagú intellektuális szemét túlélte a magyar közoktatás bátortalan reformjait. Gondolkodtató feladatok, a nyelvek és kultúrák izgalmas és fontos tényeinek az oktatása helyett ma is az ún. „nyelvhelyesség” és a normatív gondolkodás sulykolása folyik. És hogy a fenébe is használhatná a fejét az, akit egész életében csak bizonyos szabályok betartására idomítottak? Azt hiszem, a magyar nyelvi kultúra provincializmusa és tekintélyelvűsége egyszerűen a közgondolkodásunk tükre. A világra való nyitottságunk fogyatékai és a kritikai gondolkodás hiánya összefüggenek azzal, hogy mindig a közjó képviseletében fellépő állam szép, erős keze vezérel minket – akár a hálószobai döntéseinkben is (mondjuk, a buja nemi szeszély helyett).
Mint ismeretes, a hatalom a kultúra és az oktatásügy felügyeletét lelkiekben gazdag, bár szellemi tekintetben viccesen fogyatékos pártkatonák kezébe adta, akik némelyikének bohókás nézetei vannak a magyar őstörténetről és nyelvről is. A hun-szittya délibábtannak ráadásul ma már alig van ellensúlya: az Akadémiát haptákba állította a kormány, illetve létrehozta a maga C kategóriás káderekkel feltöltött, ámbátor parádésan kistaférozott ellentudományos intézeteit. Az orbánus média pedig fennen hirdeti, hogy immár szabad büszkének lennünk párducos eleinkre, kiknek vitézlő talpa alatt vérzett és vinnyogott a puhány Európa. Ugyanarról az Európáról van szó, amelynek nyelvein – mint nemrég megtudhattuk – már nem lehet kimondani az igazságot, szemben a magyar nyelvvel, amelyben a szavak úgymond még őrzik eredeti jelentésüket. A mi tiszta nyelvünket ugyanis nem torzította el az egyenes beszédet béklyóba verő politikai korrektség. A magyar nyelvnek magam is nagy tisztelője vagyok, de ehhez azért még hozzátenném, hogy az orosz és a török is igen egyértelmű nyelvek lettek az utóbbi időben (nem kevés álmatlan éjszakán át dolgoztak ott ezen), szemben az ármányos franciával vagy a finomkodó angollal, amely elsőként helyettesítette a demagogy szót az eufemisztikus populism szóval. Nem is beszélve a fondorlatos latin nyelvről, amelyben a mai magyarban napnál világosabb jelentésű illiberalis szó legalább három különböző értelemben használatos: (1) szabad emberhez méltatlan, aljas, (2) faragatlan tahó, (3) fukar.
Azt hiszem, hogy ha van valami, amit teljes egészében magáévá tett – meghágott és reformatált – a hazánkban jelenleg is regnáló Baráti Társaság, akkor az éppen a mi édes anyanyelvünk volt. Valóságos kis nyelvi reneszánsz zajlott le itt, amely talán csak a német nyelv 1933 utáni fülkeforradalmi reformjához mérhető. A megújult magyar nyelv egyes elemeit egyenest a kenderesi kriptából hozták vissza a közbeszédbe a fiúk, számomra mégis frissen és üdén hat ez a nyelvezet. Az összbenyomásnál fontosabb azonban, hogy csak ez a magyar nyelv alkalmas a mi Szeretett Vezérünk gondolatainak adekvát kifejezésére, aki (mint erre Vésey Kovács László rámutatott) „korunk legnagyobb magyar filozófusa”. Az új nyelv automatikusan törölte néhány kulcsszó korábbi jelentését (vö. pl. nemzeti, gender, liberális, demokrácia) és egyben új értelmezést adott ezeknek. A reform igazi érdekessége az, hogy még a Baráti Társaság legendásan éleselméjű ellenzéke is szemrebbenés nélkül átvette az új nyelv szavait (és nem csupán az olyan ártatlan idiotizmusokat, mint például értékek mentén, vagy magyar-emberek-magyar-családok).
A magyar értelmiségi elit két, hagyományosan legnagyobb taglétszámú szegmense – a kollaboráns és a lavírozó – mellett a Csucsundra-tudatú profán néptömeg is hozzájárul az új nyelv életerejének növekedéséhez (vö. Kipling). A római bértapsonc, a plausor redemptus tenyerét és a torkát áruba bocsátó proletár volt. Az előbb említett, Vésey-féle huncut kis cselédtempónak tapsoló tömeg zöme azonban afféle szerelmi tapsonc (plausor amatorius). Nélkülük alighanem összeomlana a NER gránitrendszere, és a kihalás szélére sodródna ez a gyönyörű új magyar dialektus is, melyet oly nagy szeretettel ajnároz és ápol a megannyi igaz magyar ember, akit lelkesít a sólyomreptetés, a sámándobok szava, és még a sok alacsonyan szálló káslerizmus sem riaszt el a nemzet ügyének szolgálatától. És mindig tudják, hogy mikor nem szabad röhögni. Ők ma a többség, de tán mindig is ők voltak.
Nos, a nyájas olvasó helyesen értékeli a helyzetet: ez a szegény egotripper alighanem meghasonlott önmagával, elméje immár megzakkana. Tűnődik, van-e egyáltalán értelme erőlködnünk és irka-firkálnunk ilyen körülmények között? Hiszen mindez csak pusztába kiáltott szó. Pontosabban falra hányt borsó. Esetleg mindkettő egyszerre.
