Egotrip

Azon a napon, amikor lezárult a NATO-külügyminiszterek budapesti találkozója, felkerült a netre egy másik nemzetközi szervezet, az IMF jelentése. Nem tudni, minek köszönhető a jó hónapos késedelem: a május végén közzétett jelentésen ugyanis az április 18-i dátum szerepel. A hosszú átfutási idő azért sem érthető, mert időközben, május 18-án egy aznapi keltezésű IMF-jelentés is napvilágot látott a világhálón. Ez utóbbi (előbbi?) az ország gazdasági folyamatait és gazdaságpolitikáját áttekintő szokásos éves konzultáció tapasztalatait foglalta össze. Az IMF ügyvezető igazgatói azon nézetüknek adtak hangot, hogy a figyelemre méltó gazdasági eredmények ellenére költségvetési kiigazításra lesz szükség, amennyiben fennmarad a gyors gazdasági növekedés Magyarországon. A május 18-i jelentés záró bekezdése már előrevetítette az utóbb napvilágot látott, de előbb megírt másik jelentés üzenetét: Magyarország statisztikái általában jók, de azért javasolják: "teljesebb fedést biztosítsanak a költségvetési számlák, hogy lehetővé tegyék a költségvetési pozíció pontosabb felmérését".

kívüli élményem volt a villamoson. Hátulról, úgy két és fél méteres magasságból láttam magam, de még csak annyit tudtam megállapítani, hogy a kutya megint ráfeküdt a pólómra, amikor rám csörgött G., a festőnő, hogy lenne-e kedvem megnyitni a kiállítását, amelyen ufókat ábrázoló festményeket mutat be.

Dr. J. M. - a fehér bőrű, vallásos, negyvenes férfi, aki a valóságban se nem J., se nem M., viszont jó nevű értelmiségi családból való - 1996 és 1998 között keddenként maga mosdatta kislányát. A gyermekkel azelőtt, hároméves koráig apja elvétve foglalkozott. Akkortól azonban az anya keddenként társaságba járt.

Szerintem abból nem sül ki semmi jó, ha találkozik Az Ember, Aki Létra Akar Lenni és Az Ember, Aki A Vihar Szeme. Kevésbé volt reggel, mint délelőtt, de sötét volt, tehát mindegy, a meteorológiában járatlanok simán képzelhették, hogy Füst Milán naplója takarja el a napot, pedig csak vak volt a tavasz, rendetlenkedett a kisded, úgy tett, mintha ősz lenne, riszált és rinyált, rettenetes volt és ostoba.

Mint exholdkóros, csodálattal adózom a tetőteraszoknak. Egy ilyen extúrán mondhattam esetleg, hogy Putnik melanzs. Értelmét a Hold fénye beragyogta (de már megint ezek a kozmikus viszonylatok). Ha akkor nem mondtam, hát most, kivételes alkalom, álltunk Újvidéken a Putnik Hotel halljában, és egyszer csak megmozdul valami ébenfekete hallójáratomban, a kalapács, az üllő és a kazánkovács háromszögében: Putnik melanzs. (Ma sem leszek a lineáris cselekménybonyolítás felkent papja.)

Senki ne mondja, hogy az új évezredben Európa közepén kiveszett volna a mágikus gondolkodás a vezető értelmiségből.

Nagyszalontán, akkoriban, amikor Nagyszalonta még Nagyszalonta volt, és az átlagos magyar község jegyzője nem valami félhülye báb, hanem önálló, megkérdőjelezhetetlen és független tényező, nos, akkoriban volt egy jegyzője a városnak, aki úgy élt, mint ahogy egy polgárnak élnie kell, évente 363 napot a kaszinóban töltött, de húsvét hétfőjén és karácsonykor a családjával volt, mert zárva volt a kaszinó, különben is. Tisztelték, tudták és bízták.

Törvényt készítenek elő arról, hogy az idegen nyelvű feliratok mellé kötelező legyen magyarul is odaírni a szöveget. Elsőre nem hangzik rosszul az ötlet, számos országban látunk olyat, hogy a többségi vagy hivatalos nyelven is mindent oda kell írni - így például Romániában, ahol a magyar mellé mindig kötelező román feliratot is tenni. Más országokban az ellenkezőjére is van példa: Párizsban és Londonban számos üzleten, klubon, intézményen van nem-francia vagy nem-angol felirat, melyet nem kísér helyi fordítás.

Nincs is annál jobb, mint amikor szabadjára eresztheti az ember a vágyait, amikor magasröptű terveit nem kötik gúzsba földhözragadt, anyagi korlátok. Beleborzongok, ha elképzelem, minő pompázatos dóm üdvözölhette volna a Fidesz - MPP legutóbbi kongresszusán megválasztott új elnököt akkor, ha száz évvel korábban kicsit lazább Szeged város büdzséje. Akkoriban ugyanis - legalábbis a templom történetét bemutató angol nyelvű szöveg szerint - azért nem a Halászbástyáról és a Mátyás-templomról híressé vált Schulek Frigyes terve szerint épült meg a Fogadalmi-templom, mert a városi tanács túl drágának találta az építés tervezett költségvetését. Így aztán a szegedieknek be kellett érniük Foerk Ernő módosított, csökkentett költségű tervével.

Hiába, érzi az ember a tavaszt. Hogy ki kellene mozdulni valahová, életes életet élni, átadni magunkat a nagy érzelmeknek, nagy kéjjel egyesülni, jóleső fáradtsággal végül megpihenni.

Itt a májusi napsütés. A heteró párok kirajzottak a ligetekbe, sétálnak, üldögélnek, napoznak, ölelkeznek, smárolnak. Vajon hogyan? Az elmúlt napokban jártomban-keltemben egy-egy pillantást vetettem az utamba eső nő-férfi párokra.

Farol, ahogy farolni csak a taxisok tudnak, megy a Semmelweis utcán hátra, így előtte a halott nyúl, meg a szétgurult hímes tojások, meg a féllábú házmesterkislány, akiről öreg patkányok álmodoznak, meg a Kossuth Lajos utca, annak minden zajával, aztán lassan a Semmelweis utca is. Ebből már nem lehet jól kijönni, innen már örökre tolatni kell, de nem veri le a lábáról a dolog, nem lesz boldogtalanabb, mint az a hegedűs a ház előtt, aki ujjatlan pólóban igyekszik korrekten bevenni a kanyart, ami őt elválasztja a háztól, a másiktól, ahová indult, hogy hegedüljön. Nem lesz egyáltalán szomorú, csak a kesztyűtartó kibaszott ajtaját vágja úgy vissza, hogy megint kinyílik, aztán már hagyja úgy, nem figyel a rádióra sem, ahol Marylin Manson épp arról énekel, mit fog majd tenni a mellette ülő száraz és vékony nővel, ha végre kiürül az asztal, ha végre elfogy az utolsó sör, és nem kell tovább rejtegetni lába közé dugva a műanyag nyelű finn filézőkést, ha végre, végre, de erre sem figyel, nem néz a visszapillantó tükörbe, ami most nem pillant vissza, hanem helyzeténél fogva előre, de erre sem gondol, erre sem figyel, nem szomorú, nem dühös egyáltalán, csak a bowden hangja, meg a kuplungtárcsa, meg az ékszíj, meg a gumi a padkán, meg a rohadt, fényes bogarak a testen, ahogy mászkálnak le és fel, különös tekintettel a testnyílásokra és környékükre, a kényes és érzékeny helyekre, és ahogy az apró lábak egyre erősödő zaja elnyomja a bowden, a kuplungtárcsa, az ékszíj meg a padkán elégő gumi hangját, ez az alattomos kis nesz, ami mellett persze hogy nem megy a szomorúság, nem megy semmi, csak ezekre a tetves kis lábakra és a belső zajokra figyelni, míg.

Bíbicnek lenni se fenékig tejfel. Pedig azt hittem, hogy majd az a sok szárnyalás, kilépés a síkból, belépés a térbe, felülemelkedés, madártávlat, nem kell cipőt hordani, és megfelelő formájút keresgélni egy héten át, a ruházkodás nyűge is elszáll, fárasztó és haszontalan megmutatkozások, hogy ez mind egyszerre le van bírva.

Ez a mondat, ilyen, nincs. Nem létezik. De hát, csak ami nincs, ahogy a költő mondja, annak van mobiltelefonja, mielőtt széthull, darabokra. (A költő, a mobiltelefon, E. Kornél.)