Egotrip

Nap mint nap szembesülünk a magyar állam működésének alacsony hatékonyságával.

Dacolni a világgal, szembeúszni az árral, az ám a férfias dolog!

Ha nyelvet tanul az ember, eljön a pillanat, amikor a keserves munka szinte észrevétlenül átadja a helyét az örömteli szórakozásnak. Játszadozni kezd az ember a megtanult szavakkal: ízlelgeti hangzásukat, nyomába ered történetüknek, szójátékokat facsar hangtestükből és jelentésükből.

Kedves Kornél, a nyár egyik utolsó napja van, szeptember vége, a fák már, a nők még vetkőznek, neked. Például

Senkit sem hagyunk az út szélén, mondja Orbán Viktor miniszterelnök a devizaalapú jelzáloghitelek végtörlesztési konstrukciójáról szóló társadalmi célú rádióreklámban. Szépen csengő, fontos szavak ezek egy kormányfő részéről, jelentőségük méltatása előtt azonban gondolkodjunk el egy pillanatra elhangzásuk körülményein: azon, hogy mikor indokolt egy kormánynak társadalmi célú - vagyis számára ingyenreklámot biztosító - hirdetésben népszerűsítenie intézkedéseit. A válasz egyszerű: kisszámú, a rivális politikai erők küzdelméből kivont közpolitikai kérdésre vonatkozó kivételtől eltekintve soha.

Nemhogy képtelen volt Magyarország elnyerni az ENSZ Biztonsági Tanácsának igencsak óhajtott nem állandó tagságát, de a pozícióért versengő három kelet-európai állam közül megalázóan a legkevesebb voksot kapta a közgyűlés október 21-i ülésszakán. Meglepetés-e a tagországok idegenkedése országunktól? Az Orbán-kormánynak minden bizonnyal az. Minthogy igen vérmes reményeket tápláltak még az utolsó percben is; a jelek szerint diplomatáink nem olvassák a külföldi sajtót, és kerülik azon kollégáik társaságát, akik az utóbbi időben egyre kevesebb visszafogottsággal nyilatkoznak a magyar helyzetről.

Egy demokratikus országban, hacsak nem miniállam, mint a Vatikán, az állam nem egy-, hanem többszintű. Választott vezetői, rendeletalkotási joga, költségvetése, törvényszabta feladatai és kiadásai nem csak az össznemzeti parlamentnek és kormánynak vannak, hanem az ország különböző kisebb területegységeit lefedő szinteknek is. Ez nem csak a nagy, föderális berendezkedésű államokban van így (az amerikai hármas mantra így szól: federal, state, and local), hanem mindenütt.

Felsőoktatás-politikailag elég rossz napok járnak a bölcsészekre, jogászokra, társadalomtudósokra (a közgazdászokra is, de ők köztudomásúlag meg is érdemlik). Ha a hírfoszlányoknak, a keleti szélben kerengő mindenféle főminisztériumi aktáknak hinni lehet, "az állam" gyakorlatilag meg kívánja szüntetni egy raklapnyi "semmiresejó" szakmának a támogatását, helyettük műszaki, természettudományos képzéseket előnyben részesítve. Sokféle érdekes és érdektelen, bár bizonyára fontos részletkérdés van itt még, amelyekkel azonban nem foglalkozom, mert ebben az ügyben is az előtüremkedő, fölfeslő intellektuális hozzáállás, rejtett preferencia izgat.