Moszkvát leszámítva csekély visszhangot váltott ki Oroszország múlt heti csatlakozása a Kereskedelmi Világszervezethez (WTO). A látszólagos érdektelenség érthető; Európa saját gazdasági problémáival van elfoglalva, s az amerikai polgárok figyelmét is inkább az euró-zóna - a görög és olasz bajok, no meg a közel-keleti bizonytalanság - foglalja le. Pedig pontosan e krízisek miatt lenne indokolt örülni és izgalommal figyelni, hogyan tagozódik be Oroszország abba a rendbe, amelytől olyannyira elzárkózott korábban, s amely hosszú időn keresztül nem is igen látta volna szívesen meghatározó tagjai között.
Az oroszországi demokratikus erők, valamint a Kreml befolyásától szabadulni kívánó privát szféra öröme érthető. Sokan arról beszélnek, hogy ezzel a lépéssel szűnt meg végérvényesen a Szovjetunió, ami persze túlzás, hisz az egykori rendszer kimúlása már rég lezárt folyamat, de az e vágyból felsejlő ígéretek mégiscsak igen csábítók és tartalmuk sem lehet vitás. Tény azonban, hogy a WTO-tagsággal javul majd a befektetői hangulat, modernizálódik és diverzifikálódik a gazdaság, állami szubvenciók nem juttatják kiváltságos helyzetbe a veszteséges, de sokakat a nemzetgazdaság számára előnytelenül munkához juttató vállalatokat, jelentősen csökkennek a vámok, ami nemcsak az exportnak, de az importnak is használ.
Sokan pont ezért ellenezték eddig is a közeledést a szervezethez. Mi több, a múlt heti csatlakozást napokkal megelőzően Alekszander Tkacsov, az Oroszország éléskamarájának számító krasznodári terület (a volt Kubany) kormányzója még Dmitrij Medvegyevet is azzal riogatta, hogy az olcsó külföldi élelmiszerimport tönkreteheti a vidék apró magángazdaságait. Az elnök ugyan ígéretet tett a kormányzónak, hogy ha ez bekövetkeznék, azonnal megfelelő lépéseket tesznek, de nyilvánvalóan ő is tudja: a modernizációnak nincs alternatívája, a volt szocialista mezőgazdasági rendszer romjain kinőtt hibrid infrastruktúra pedig amúgy sem érdekelt a reformokban. Bár nem biztos, hogy a rövidesen az elnökként Medvegyev örökébe lépő Vlagyimir Putyin is ugyanezt gondolja.
A Szovjetunió 1991. decemberi felbomlását követő zavaros, de lelkes években gyakorlatilag mindenki, aki Oroszország megújításában reménykedett, a nyugati viszonyokba történő gyors "betagozódást" sürgette, tekintet nélkül arra, hogy a WTO-tagság akkor még teljességgel elképzelhetetlen volt. A szervezet nem vehetett a nyakába egy olyan - épp széthulló - birodalmat, ami semmit sem tudott volna teljesíteni a tagsággal együtt járó vállalásokból; az orosz gazdaság pedig olyan sérülékeny volt, hogy a liberalizálás csak növelte volna a folyamatok ellenőrizhetetlenségét. Ám azt követően, hogy - majdhogynem kizárólag a nyersanyagexportnak köszönhetően - mintegy tíz éve folyamatosan stabilizálódik a gazdaság, a Kreml igencsak sürgetni kezdte a felvételt. Ezt ekkor már a Nyugat próbálta fékezni, látván az "irányított demokrácia" térnyerését, azaz az ellenzéki erők felszámolását, a civil társadalom feletti állami kontroll visszaszerzését, a gazdasági folyamatok politikai befolyásolását. Oroszország minderre épp olyan sértődötten reagált, mint Törökország, amikor becsukódott előtte az Európai Unió kapuja: elindult az ellenkező irányba.
2010. január 1-jén létrejött Oroszország, Fehéroroszország és Kazahsztán közös vámuniója, ami - a putyini tervek szerint - csak az első lépés lett volna afelé, hogy lehetőséget nyújtson a többi volt szovjet tagköztársaságnak a lelkes csatlakozáshoz, s ezáltal valamiféle ellen-WTO létrehozásához. Ám a szerződések aláírásának pillanatában már tudni lehetett mindazt, amiről a felek igyekeztek megfeledkezni az előzetes tárgyalások euforikus időszakában. Azt tudniillik, hogy egy efféle lépés egyáltalán nem helyettesíti a Nyugat által nyújtott perspektívákat, ellenben Oroszország komolyan kockáztatja azt, amibe elődje, a Szovjetunió belebukott, vagyis hogy idővel magára kell vállalnia az általa uralt övezet összes bajának a finanszírozását. Elég volt két válságokkal teli esztendő, hogy e félelmek messzemenően beigazolódjanak. Így aztán Putyinnak sem maradt más hátra, mint visszatérni az eredeti forgatókönyvhöz, s tudomásul venni: többet remélhet a Nyugattól, mint a "közel-külföldtől", amely egyébként sem osztja a volt közös birodalmi múlt utáni orosz nosztalgiát.
Kérdés persze, mi bírta rá az Egyesült Államokat és az Európai Uniót, hogy félretegyék korábbi megfontolásaikat, s bevegyék Moszkvát az előkelő klubba. Elvégre az orosz biztonsági szervek továbbra is sakkban tartják az ellenzéket, a civil társadalom kezdeményezései ugyanúgy megfeneklenek a bürokratikus akadályokon, a gazdasági magánszféra szabadságáról pedig továbbra is Mihail Hodorkovszkij tud a leghívebben üzenni börtöncellája magányából. S akkor még nem is szóltunk arról, hogy e rendszer megálmodója, Putyin 2012 márciusától ismét Oroszország elnöke lesz...
A válasz egyszerű: mióta Kína 2001-ben csatlakozott a szervezethez, az orosz lett a legnagyobb kívül maradó nemzetgazdaság. Európának - és persze Amerikának is - túlságosan nagy ez a piac, semhogy figyelmen kívül hagyhatná; a gáz- és olajszállítmányok nyomán befolyt milliárdokat pedig valamilyen módon vissza kell csábítani az orosz számlákról. Ráadásul Barack Obama elnök újraválasztási kampánya nemsokára második fokozatra kapcsol, márpedig akkor jól jöhet még az orosz piac kínálta - és a WTO garantálta - termelésbővülés, enyhítendő a krónikus munkaerőgondokat. És az a kritika is tompítható lesz, amivel a republikánusok naponta illetik az elnök külpolitikáját, főleg az amerikai-orosz kapcsolatokban ígért s eddig meg nem valósult "újraindítás" (reset) miatt.
Egy biztos tehát: amíg a pénzügyi válság tart, nem lesz újabb hidegháború - a geopolitikai jövendölések dacára sem. Ezt a luxust egyelőre senki sem engedheti meg magának.
