Tisztelettel Szilágyi N. Sándornak
A titkok titka nyilván az, hogy a népünk és nyelvünk eredetéről szóló elméletek soha nem voltak a nemzet szabadságharcának részei, bár van, aki igyekszik ilyesféle látszatot kelteni. Belátható például, hogy még a számomra legkedvesebb elmélet, a bangladesi-indiai határvidéken élő mundákkal való ősi atyafiságunk bizonyítása sem mérne csapást a nemzetietlen oldalra, vagy annak ügynökeire az MTA-ban. Szép magyar hagyomány viszont az, hogy a tudományos vitában vesztésre álló fél politikailag elfogultnak, hazafiatlannak bélyegzi a másik fél álláspontját. Ez már 130 éve is így volt, amikor a nemzetidegen Hunfalvy Pál (Hunsdorfer!), állítólag a bécsi udvar embere, kétségbe vonta turulos eleink török-tatár-hun eredetét.
Az előbbihez képest apró titok a második. Az, hogy a nép és a nyelv leszármazása elvileg más dolog. Két éve még egy nagy formátumú kultúrpolitikusunk is felvetette azt a kérdést, hogy kiállja-e vajon az Akadémia által is úgymond támogatott finnugor elmélet a genetika próbáját. Nem állja ki. Az etnikum és a nyelv története hun párhuzamos, hun meg szétágazik. A mai bolgárok például szlávok, de őseik zöme török nyelvű népség volt, amelyik a 6-9. század között, trák és szláv népelemekkel keveredve nyelvet váltott. Igen különböző rasszokhoz tartozó csoportok beszélnek azonos (eredetű) nyelvet: gondoljunk például a mongolid finnugorokra vagy a fekete bőrű amerikaiakra. A nyelvváltás néha egy generáció alatt megtörténik, néha két évszázadba kerül, mint a mandzsu származású kínaiak esetében. A "gének tanúsága", az ősi temetők feltárása olyan tényekről tudósít, amelyek fontosak, de elvileg semmi közük a nyelvek összevetéséhez. A Magyar Tudomány honlapján (matud.iif.hu, 2008/10.) elérhetők a témát összefoglaló tanulmányok. Politikus elméinknek meg kellene békélniük valahogy azzal, hogy a nyelveknek vannak ugyan magánhangzóik, de nincsenek testszöveteik, így nincs nekik ősi vérük sem.
Egy harmadik, tudománytörténeti jellegű titok máig megfejtetlen. Bölcsészek nemzedékeinek verték a fejébe azt a legendát, hogy 1786. február 2-án tartott, látnoki felolvasásában Sir William Jones angol gyarmati tisztviselő és nyelvtudós új utat jelölt ki a nyelvek vizsgálatában, kijelentvén, hogy a germán, kelta, szláv, neolatin, az iráni és az ind nyelvek közti megfelelések olyan mélyek, hogy ezt már csak azzal lehet magyarázni, hogy ezek a nyelvek egy ősi nyelv leszármazottai. Mivel a germán világ északnyugati csücskétől Indiáig beszélik ennek az ősi nyelvnek az utódait, ezt a nyelvet később indogermán (árja), majd indoeurópai alapnyelvnek nevezték el. A nyelvészek az indoeurópai mellett számos más ősi nyelvcsalád létezéséről beszélnek: ilyen a finnugor (uráli) is. Csaknem száz nyelvcsaládot és alapnyelvet azonosítottak, amelyek közül a hat legnagyobb (afroázsiai, ausztronéz, indoeurópai, niger-kongó, sino-tibeti, transzújguineai) felöleli a világ hatezernyi nyelvének kétharmadát, az emberiség négyötödét. És most jön a titok: miért nem találta meg az útját a "törzsanyagba" az, hogy Sir William Jones említett előadása voltaképp egy régi sztereotípia kibővítése? Jáfet fiainak a családfája ugyanis maga az indoeurópai nyelvcsalád: a hagyomány bibliai eredetű (I Móz. 10. 1-32), a népek táblázatában szereplő nemzetségek ágait Josephus Flavius (Ioudaik Archaiologia I., 122-147.), Szt. Jeromos (Hebraicae Quaestiones, 999-1001.), Sevillai Izidor (Etimologiae, IX.2) és mások nyomán az európai színtérre és az új nemzetekre adaptálták. Sir William ebbe valóban bevonta még a szanszkritot és a perzsát is, de akkor sem állítható, hogy "felfedezte" volna az indoeurópai nyelvcsaládot. Már négy évszázada aktívan folyt akkor erről a tudós eszmecsere. Leibniz (1646-1716) és Hiob Ludolf (1624-1704) levelezésében is szó esik a kelta és a germán, illetve a "szkíta" (a görög és a szláv) nyelvek egységéről, bár az ősi nyelvet ők "jápheti"-nek hívták. 'ket főként az érdekelte, hogy miféle kaput nyitnak a nyelvek a népek őstörténetére. Felvetődött a levélváltásukban az is, hogy talán a megmaradt szavak (mint például a német Horn és latin cornu 'szarv') alapján rekonstruálni lehet az ősi nyelvet és az abban rejtőzködő valóságot.
Évtizedek múltak el, és főként német nyelvtudósok fantáziájának köszönhetően wagneri méreteket öltöttek a spekulációk arról, hogy hol, mikor és miféle nép beszélte az ősindogermán nyelvet. Olyan ez a dolog, mint az egyszarvúról való tudás státusa: egy kultúrtörténésznek nyilván tudnia kell, hogy az unikornis szívesen hajtja a fejét szűzleányok ölébe, hogy megdarált csontja alkalmas ellenméregnek stb. Kit érdekel egy olyan ostoba tény, hogy az egyszarvú nem is létezik? A romantika korától az embereket igencsak foglalkoztatta a nemzeti kultúrák eredete, a nyelv pedig alkalmas eszköznek látszott annak a kornak a megismerésére, amelyről írott, régészeti források nem szólnak. A rekonstrukció nem veszélytelen tudományos vállalkozás, mert a töredékek alapján létrehozott nyelvtörténeti és őstörténeti elméletnek egyetlen mércéje van - a belső logika. Például a magyarság vándorlását az őshazától a Kárpát-medencéig töredékekből építették fel a tudósok. És hiányzik belőle az a bizonyosság, ami Sherlock Holmes számára mindig adott volt, akkor is, amikor A görög tolmács c. elbeszélésben ránézésre állapította meg egy férfiról, hogy nemrég leszerelt katona, aki Indiában szolgált, mégpedig a tüzérségnél és altiszti rangban, majd megözvegyült, és most két apró gyermekét egyedül neveli. Sherlock következtetései apró részletek megfigyelésén alapultak és logikusak voltak, azt viszont, hogy egyben igazak is legyenek, csak az garantálja, hogy ő Sir Arthur Conan Doyle teremtménye volt. Ha ugyanis Sir Arthur egyszer úgy döntött, hogy az általa írt elbeszélésben egy logikus valami igaz lesz, akkor az garantáltan igaz is lett.
Lássuk egy példán, hogy mi is az a tudományos spekuláció. Az olasz, spanyol, portugál, francia, román nyelv szavai alapján rekonstruálható egy beszélt latin [kafe] és [tabako] szó (caffé, café, cafea; tabacco, tabaco, tabac), és én már látom is Cornelius Sulla legionáriusait, amint Florentia (Firenze) kis eszpresszójának a teraszán ülnek, fütyülnek a leányok után, böfögnek, kávézgatnak, és idáig érzem a büdös szivarjaik szagát. Szárnyaló fantáziámat azonban megtiporja ellenségem, a kultúrtörténész, aki azt állítja, hogy hülyeségeket beszélek, hiszen a kávé és a dohány a 16. századig ismeretlen volt Európában (Etiópiából, illetve Amerikából származnak). Kár, mert ha tényleg létezett volna a latinban egy tabacum szó, akkor ezek lennének a várható olasz, spanyol stb. folytatásai. Ideális esetben a nyelvtörténeti rekonstrukció addig érvényes, amíg nincs ellentmondásban semmivel, illetve amíg elő nem áll valaki egy valószínűbb ötlettel. A magyar valóság azonban más: az ősi magyar-japán, magyar-sumér, magyar-munda nyelvrokonság híveinek szempontjából tökmindegy, hogy az elmélet sem időben, sem térben nem képzelhető el, és hogy egy ilyen elmélet felállításának más elméletek (például a finnugor elmélet) cáfolatát is kellene tartalmaznia. De mindennél többet elmond a dologról az, hogy az alternatív elméletek hívei között testvéri egyetértés, nemzetes fegyverbarátság van: együtt küzdenek a közös ellenség, a dicső múltunkat tipró finnugristák ellen, bár tán a munda és a sumér atyafiság elmélete egymással sem könnyen egyeztethető össze. Udvariatlanság lenne azt állítani, hogy a nyelv maga mintha nem is érdekelné délibábos nyelvészeinket?
