Nagy győzelmet arattak az óriás olajcégek, a Wall Street bankjai, az egészségbiztosítók és más érdekcsoportok, amelyek nap mint nap felsorakoztatják hatalmukat Washingtonban, hogy az egyszerű amerikaiak hangját elnyomják. (...) Arra utasítom tehát kormányomat, hogy azonnal kezdjen dolgozni a Kongresszussal. Mindkét párt kongresszusi vezetőivel tárgyalásokat kezdünk, hogy erre a bírói döntésre határozott választ adhassunk. A közérdek ennél kevesebbet nem enged meg."
A Demokrata Párt más prominens politikusai hasonló vehemenciával támadták a bírói döntést. Ebből persze még nem következik, hogy helyesen tették. Annyit azonban leszögezhetünk, hogy a végrehajtó és a bírói hatalmi ágak közötti időnkénti összezördülésre, egészen pontosan a kormányzatnak a bírói döntésekkel kapcsolatos éles, a politikai ellenfelek által persze rögvest lepopulistázott kritikájára azért nem csak Magyarországról lehet példákat hozni.
A fenti példát persze el lehetne intézni azzal, hogy ami Amerikában talán bocsánatos, az Magyarországon súlyos bűn, merthogy a demokratikus-jogállami kultúra és hagyomány így meg úgy. Ez az érv valóban egyáltalán nem mellékes, csak éppen általánossága miatt ritkán meggyőző. A helyzet azonban az, hogy a bírói hatalom korlátai, határai egyáltalán nem triviálisak. Mindenkor érvényes politikai kérdés, hol húzódnak, ezért a kérdés fölvetése nemhogy káros, de kifejezetten hasznos és szükséges politikai téma. Az igazi baj az, ha eleve kizárjuk a téma vitathatóságát.
Szeretnék eltekinteni, ha nehéz is, a magyar közélet idevágó legfrissebb eseteitől (Rezesová-ügy). Továbbá azt a lehetőséget is eleve kizárom, hogy a bíró utasítása egyedi döntésekben a hatalommegosztás valamilyen formáját követő és valló politikai rendszerekben igazolható volna. Végül itt nem vehetjük komolyan azt a libertáriusok számára kedves lehetőséget sem, hogy a kormánynak, a törvényhozásnak minimális hatása legyen a bírói tevékenységre. Legalábbis magyar viszonyok között a bíró a belátható jövőben sem alkot jogszabályokat, hanem a többi hatalmi ágtól kapja őket, mégpedig elég nagy mennyiségben. Ami tehát a vita tárgya, az a nyomásgyakorlás, a befolyásolás kategóriái és ezek megengedhetősége.
Sokak számára kőbe vésettnek látszik, hogy a politikusi nyomásgyakorlásnak még a látszatát is el kell kerülni. Indoklás: a jogállamiság, hatalmi ágak elválasztása szent és sérthetetlen elvek. A jogállamiság ugyanis a polgárok hosz-szú távú érdekeit, biztonságát, az igazságosság értékét védi a csapongó közvélemény és a napi politikai érdekek ellenében. A hatalmi ágak elválasztása pedig a bírói döntés szabadságát, ezen keresztül a közszabadságot oltalmazza, továbbá szintén védi az említett sérülékeny értékeket.
Nem azt állítom, hogy ez az érvelés hibás. Azt azonban igen, hogy nem minden föltevése magától értetődő. A legtriviálisabban megkérdőjelezhető föltevés az, hogy a politikusi/politikai nyomásgyakorlás egyáltalán kiküszöbölhető. Nyilvánvalóan nem az: a jogszabályalkotás, a bírói kinevezések, az igazságszolgáltatás költségvetésének és szervezetének meghatározása révén a bírói hatalmi ág valamiféle teljes befolyásolásmentesíthetőségének gondolata eleve illúzió. Igen, mondhatjuk erre, de éppen ezért szükséges legalább az egyedi döntésekkel kapcsolatban szigorúan kizárni a nyomásgyakorlás lehetőségét. Csakhogy most már nem kerülhetjük meg azt a kérdést, hogy mi számít nyomásgyakorlásnak, befolyásolásnak. Kizárva azt az esetet, amikor a politikus saját ügyében, személyes érdekeltségi körében igyekszik a bíróra nyomást gyakorolni, s ami kétségkívül igazolhatatlan, arra a kérdésre kellene válaszolnunk, hogy van-e valamilyen joga a politikusnak a közérdekkel érvelni, azt képviselni, annak nevében felszólalni - s hogy ezt ugyanúgy tilalmas befolyásolási kísérletnek kellene-e tekintenünk.
Nem látom a szigorú tilalom indokát. Elképzelhető, hogy szerencsésebb intézményesen is explicitté tenni, mint az esküdtbíráskodás rendszerében, hogy a bírói hatalom is a népszuverenitásból ered, vagyis végső soron nem vagy nem csupán a jog fölhatalmazásával, hanem a jog forrását adó közhatalmat gyakorolva jár el. Így azt a gondolatot, hogy a bíró végső fokon nem a másik bíró előtt felel, hanem a politikai közösség előtt, valamelyest precízebben lehetne megfogalmazni, s a nyomásgyakorlás logikáját, s vele együtt korlátait is pontosabban látnánk. (Megjegyzem, hogy Magyarországon is mind a mai napig létezik az önkormányzati képviselő-testületek által választott és a bírói ítélkezésben valamilyen szerepet azért betöltő népi ülnökök intézménye.) Efféle intézményi megoldások híján, de még a meglétük esetén is valamilyen csatornák mindenképpen működni fognak a társadalmi jogérzék és közerkölcs, valamint a bírói döntések motivációs háttere között. Nemcsak a politikusok, hanem a teljes sajtó is nyilvánvaló nyomást gyakorol a bírói hatalomra: részben saját kezdeményezéséből, részben másokra reagálva. Így akárhogyan tálalja is a média a politikusi nyomásgyakorlást - azaz akár egyetért vele, akár nem - szükségképpen közvetíti, súlyt ad neki. Persze itt nem elsősorban a tény megállapítása a fontos, hanem hogy ez a tény helyeselhető. A közvélemény maga is valamilyen töredékes, esetleges, de a többi hatalmi ághoz képest nem kevésbé hiteles módon reprezentálhatja a közhatalmat. A politikus kétségkívül rövid távú érdekeket is követ, illetve képvisel, ami miatt ésszerű és védhető a bírói függetlenség elve; ám a rövid távú érdek mögött is meghúzódhat általánosan és hosszú távon érvényes érték, elv, amit adott esetben egy bírói döntés sajnálatosan figyelmen kívül hagyhat. Mivel itt a nyomásgyakorlás lényegében véleménynyilvánítás (a közvetlen bírói engedelmeskedést eleve helytelennek tételeztük), a helyénvaló reakció nem a nyers rendreutasítás, hanem a döntés ésszerű és a közérdeket szem előtt tartó indoklása lehetne.
Visszatérek arra, hogy minden ilyen vita valamilyen politikai környezetben zajlik. Lehet azzal érvelni, hogy a kétharmados, alkotmányozó, a bírói hatalommal kapcsolatban szembeötlően bizalmatlan parlamenti többség és rá épülő kormányzás mellett a politikai morál nem engedi meg, hogy a legkisebb engedményt is tegyük a kormányzatot képviselő politikusnak. Védjük meg a bírói függetlenséget!
Lehet, hogy így van, azonban a magam részéről az ilyen kétségtelenül kiélezettebb helyzetekben inkább lehetőséget látok arra, hogy a vita föltevéseit és tétjeit világosabbá tegyük. Megoldása mindig csak egy problémának lehet. S összességében úgy látom, hogy a nyomásgyakorlás és befolyásolás nem valamiféle abszolút rossz, nagyon is igazolható és védhető, adott esetben intézményesíthető is lenne.
