Egotrip

Elegem van már ebből a magyar vircsaftból! - csapott az asztalra Wolfgang Schüssel a Puchberg melletti, alig húsz lelket számláló Hof községbe kihelyezett kormányülésen, sörhabbal öblítve le szája sarkáról a gulyásszaftot. - Akármerre járok-kelek gyönyörű országunkban, mindenütt magyar szakácsokba, pincérekbe, vendéglősökbe ütközöm. Mintha az osztrák konyha nem lenne elég jó! Mintha mi nem tudnánk tisztességgel fölszolgálni a gombóclevest meg a császármorzsát! És még kérkednek is a magyarságukkal! Ahelyett, hogy csendben meghúzódnának a mosogatópultnál vagy a sparhelt sarkában, van pofájuk fennen hirdetni, hogy itt vagy ott magyar a gazda. Tegnap túra után a nejemmel betértünk a Schneeberg oldalán álló Sparbacherhüttébe, hát ott még ki is van írva, hogy a vendéglátók magyarok, és hogy bizony ők azok, akik korábban a Rax tetején lévő jó kis Habsburghaust üzemeltették. Pedig bizony isten, a múlt héten ott is megfordultam, és lám, most is magyar volt a ház ura és asszonya.

Tulajdonképpen (meg) van egy anekdotába illő sztori, amelyet Sebők Zoltán professzortól hallottam, és amelyet rettent szeretek felidézni. Az amerikai Mezők és patakok című vadász-, sportlövő- és horgászmagazin hasábjain jelent meg egy elmarasztaló kritika a Lady Chatterley szeretője című Lawrence-regényről. Abban található a sommás ítélet, miszerint ama elhíresült angol vadőr mindennapi életének e festői leírása méltán tart igényt a szabad ég alatti életet kedvelő olvasó érdeklődésére, mert sokat foglalkozik a fácánneveléssel, a vadorzók lefülelésével és az élősdiek irtásának agyafúrt módszereivel, valamint a hivatásos vadőr egyéb feladataival és kötelességeivel. Sajnálatos módon azonban az embernek sok-sok felesleges anyagon kell átrágnia magát ahhoz, hogy felfedezhesse és élvezhesse a közép-angliai vadgazdaság igazgatásáról szóló részleteket, következésképp e könyv semmiképp sem helyettesítheti bizonyos J. R. Miller Gyakorlati vadgazdálkodás című művét. A poénnál általában dőlök a nevetéstől. Úgy látszik, sosem unom meg, mindig fel tudja dobni a napomat. Egyszerűen remek érzés, egész testet és elmét átjáró, mint, feltételezem, a taoista orgazmus, utóbbit azonban most félre!

A rizses csoki karnyújtásnyira hevert előttem a moziaulában, de nem vettem fel, mint egy telefont, ami csörög, ha belerúgnak.

A magyar nyelv tanárai, művelői ennek az ellenkezőjét szokták hirdetni, s ez a felfogás - mint öröklött, szent hagyomány - ma is széles körben él. Az általános iskolai magyarkönyvemben volt erről egy lelkifröccs, és az egyik példa az volt, hogy ne mondjuk azt: "Cúg van," hanem inkább "Huzat van." Emlékszem, elvigyorodtam: jé, milyen érdekes, hogy ugyanazt kétféleképp lehet mondani, és milyen más zamata van a kettőnek. "Cúg" - ízlelgettem röhögve, és elhatároztam, hogy ezt a szót életben tartom. Sajnos egyre kevesebben értik. Hiába, szegényedik a nyelv.

A töltésen feküdt, egészen helyes volt, persze korcs, egy adag szálkás szőrű valami meg két adag egészen más. A sínek mentén kellett elmenni az állomásig, amikor beleakadtunk, de nem volt érdemes örökbe fogadni, mert a hátsó fele kábé egy méterre volt az első felétől, egyszóval nem nagyon élt már.

Dörzsölt, rafinált nép a magyar, csak egy baja van: nem szereti eléggé a hazáját.

Fogmosás megvolt, pisi - látván a vécét a görög-macedón határon - a szabadban; távol hegyek, fú forró szél, kóválygok álmosan a buszhoz; kávé, cigi, előttünk még vagy háromszáz kilométer, előttünk a nyaralás. Az én aktomra vár a tenger. Reggelire anyám sütte fasírt, bontogatom, aztán otthagyom. Mert nevemet hallom, szálljak le, valami gond van az útlevelemmel. Iszt problém.

A szakértőt nyilvános előadása végeztével körbeveszik lelkes tanítványai és más érdeklődő pszichológus hallgatók. Dr. X-né rajzokat mutogat az asztalnál. "Ezen a rajzon egy apagyilkos fiú ábrázolta magát törött ágú faként, azon pedig egy gyilkos férfi vetette papírra sérült lelkét." Lapozgatja a büntetőeljárások során keletkezett, ám most rendetlenül kavargó, néhol neveket tartalmazó papírokat a pszichológus a tudást szomjúhozó hallgatók gyűrűjében.

Már megint Simicska Lajos borzolja a kedélyeket. Hogy mit keres legnagyobb magánbankunk leánypénzintézetének az élén.

"Mosómedve nőstény kölyök, 2 hónapos, nagyon szelíd, eladó."

A következő történet olyan, mint a kisfröccs. Egyketted része a valóság mérge és mákonya, másik egyketted része pedig álom, azaz a túlélés féltett záloga. Avagy a történetben szereplő személyek, illetve események fele a képzelet szülötte, a másik fele pedig épp ellenkezőleg. A végén látszani fog, hogy melyik melyik. Szóval van három csaj, Ancsi, Piros és Helén, nevük gyaníthatóan valami Fejes Endre-novellából származik. Tornasorba állítva őket is pont ez a sorrend, Ancsi a legkisebb, és talán ezért ő fér a legnehezebben a bőrébe, ami ugyanakkor enyhe szakmai ártalom is lehet, merthogy óvónő. Amikor nemrég egy apró ezüst ékszert tett a jobb orrcimpájába, volt is egy kis revolúció a dedóban, ám hamar mindenki napirendre tért a lyuk fölött, ami így is van rendjén. Elvégre nem élünk a kőkorszakban. Ancsi leginkább jól szabott farmernadrágokat és pasztellszínű pulóvereket hord, ha hétvégenként a másik kettővel portyázni indulnak azokra a helyekre, ahová a hasonszőrű huszonéves fiatal nők és férfiak szoktak járni így nyaranta; a Ráckertbe, a Zöld Pardonba vagy ne adj´ isten, ha elszabadul a pokol, a Romkertbe. Piros a következő a sorban, a három közül ő a fatális darab. Zordon, görögös forma, fekete hajú, pusztító sugarat vető porcelánkék szeme gyakran sustorgás tárgya a szociológia tanszéken, ahol tanul, mely sustorgásban egyetemi polgárhoz méltóan egyenlően veszi ki részét diák, tanár, férfi és nő. Piros pontosan, gyorsan és keveset fogalmaz, szavai mint sorba tett, kerek, sima, fehér kavicsok. Esős hétvégi estén egy-két rozé hosszúlépést iszik, amúgy Cuba Libre, ha futja rá. Helén a colos, halk szavú extravaganza, akinek blazírt peeerszeeeéjétől már akkora kövekben is benn ragadt szó, mint az egyik János. Amúgy barátságos fajta, annak ellenére, hogy tanítónő. A három közül ő öltözik a legjobban, olívzöld-barna-okkersárgákban valószínűleg korosztályi bajnok a fővárosban.

Igazgató barátom meséli, hogy a gazdaságis hölgy belejavít a leveleibe: előszeretettel cseréli az ami-ket amely-re. Rádiós ismerősöm viszont könyörög a kollégáinak, hogy ne használjanak ami helyett amely-t, mert nincs szörnyűbb, mint a hibás irodalmiaskodás.

Mondják, hogy a kertek alatt settenkedő digitális rendszerváltás mindenekelőtt azért tekinthető a könyvnyomtatás elterjedéséhez hasonló fontosságú civilizációs fordulópontnak, mert a nyomtatott könyvhöz hasonlóan az internet többet jelent egy egyszerű új médiumnál: klasszikus médiaeffektusként az internet mint kommunikációs csatorna a saját technológiai jellegzetességei alapján generál új jelentéseket, új üzenetbefogadási módokat, újféle kommunikációs stílusokat, újfajta viszonyokat, újfajta szubjektivitásokat, újfajta tereket és újfajta időiségeket, azaz egyszóval új embert és civilizációt. Mint amennyire a szóbeliség memoritereihez, körkörös formákat mutató retorikájához képest újdonság volt az írásbeliség linearitása (mind a leírt sor, mind a gondolatmenetek fő formáját tekintve), éppúgy ekkora változást hoz az internet, pontosabban a hipertext mint kimondottan nem lineáris asszociációs és üzenetforma. A hipertext-kommunikációnak a nyomtatott szöveghez képesti újdonsága több okból fakad. Először is, lassan alig van olyan jellegű tudás és tapasztalat, amit ne lehetne digitalizálni, így fénysebességgel cikázhatunk a legkülönbözőbb kulturális formák között, azaz adat, szöveg, hang, kép és mozgókép bármilyen kombinációit fogyaszthatjuk - vagyis hozhatjuk létre azzal, hogy fogyasztjuk. (Fogyasztás mint alkotás - ez azért nem rossz. Fogyasztóművész.) A hipertext-térben, szép régi magyar kifejezéssel: a hipertérben immár nincs domináns olvasat és értelmezés, hanem bármilyen tudás, tapasztalat és élmény rendelhető egymás mellé és szerkeszthető egybe, illetve újra.