A nyári uborkaszezonban kormány és ellenzéke terméketlen kampányfogásokkal múlatta az időt. A hatalom birtokosa SMS-vitafórumot indított, úgymond az "egész világot foglalkoztató társadalmi kérdések megválaszolására", köztük ilyenekre, mint hogy: Megválasztható legyen-e a harmadik gyermek neme?, vagy: Ön előnyben részesítené-e azokat, akik rendszeresen elmennek ingyenes szűrővizsgálatra? Az ellenzék sem ígért nagyobb izgalmakat, amikor a nyár elején előállt azzal az ötlettel, hogy ún. nemzeti konzultációk keretében gyűjti össze az ún. emberek véleményét. Az is csak ideig-óráig növelte az adrenalinszintet, hogy ehhez olyan kiváló nemzeti konzulenseket hívott segítségül, mint amilyen Pozsgay Imre (aki, úgy látszik, a Fidesznek megbocsátotta, hogy 16 éve szintén keresztbe tett államelnöki karrierjének).
Hogy jobban múljon a választásokig hátralévő és csak lassan cammogó idő, kormány és ellenzéke egymást lejárató bizottságosdiba is belefogott a nyár elején. Mire azonban az Orbán-szőlő kontra Gyurcsány-vagyon derbi eldőlhetett volna, napvilágra került egy mindent elsöprő új műsorszám: a Kulcsár-kihallgatás videója, amely (valljuk be, érthető módon) nagyobb zsigeri és intellektuális izgalmakat keltett, mint a Szent István-tervre keresztelt, de már megismerése előtt feledésbe merült többprofesszori nemzetstratégia vagy a több- (de nem elég) párti gazdaságpolitikai nyilatkozat.
Ilyen szellemi izgalmakkal teli nyár végén érdemtelenül látszik elsikkadni egy invenciózus tanulmány, pedig az gyógyírt kínál elfuserált utolsó negyedszázadunkra, még ha nem is mindenki számára vonzót. A magyar komp címmel és Hogyan juthatunk Dél-Koreából Írországba Brazília érintésével? alcímmel az augusztus 13-i Népszabadságban megjelent cikket makrogazdaság-szociológusként jegyző Böröcz József (akit a magyar olvasó leginkább EU-ellenes tanulmányairól ismer) három, látszólag sokkoló, valójában semmit sem mondó grafikonra építi elemzését, hogy aztán levonhassa csattanós konklúzióját a rendszerváltás úttévesztéséről.
A grafikonok Magyarország, Dél-Korea, Mexikó és Brazília egy főre jutó GDP-jeinek a világátlaghoz mért arányait ábrázolják az 1960 és 2003 közötti 44 (!) évben. A tudós szerző rögtön az elején leszögezi: a honi politikai beszéd szokásaitól eltérően kihagyja az elemzésből a forint nevű fikciót (így!), és a világgazdaság teljesítményéhez viszonyítja a magyar gazdaságét. Ily módon kiderülhet, Böröcz szerint legalábbis, hogy a magyar gazdaság teljesítménye "egy több évtizedes, fölfelé irányuló tendencia után megtört valamikor a nyolcvanas évek elején, (É) majd a rendszervált(oz)(tat)ással lényegében egy időben háborús dúlásra emlékeztető mértékű és gyorsaságú összeomlás következett be".
Még jó, gondolhatja az olvasó, hogy a gondos szerző eltekintett a forint nevű fikciótól, hiszen még így is olyan borzalmak derültek ki, mint hogy az 1992-ben bekövetkezett, eddigi mélyponton (így!) a világátlag 78 százalékára süllyedt az egy főre jutó magyar GDP, amivel három év alatt 18 évet esett vissza a magyar gazdaság világpiaci helyzete (így!). Körülbelül ennyi a valóságtartalma annak az értékelésnek, mely szerint úgymond "sikeres" volt (így, idézőjelben!) a gazdasági rendszerváltás - mondja Böröcz. De mondanivalójának nem is ez lényege, állítja szerzőnk, hanem az, hogy pontosabban érzékelhetjük, mi történt 1989 után, ha világosan látjuk: amennyiben az 1960 és 1980 közötti trend később is fennmaradt volna, akkor 2003-ban a világátlag 95 százaléka helyett 130 százalékon állna a magyar GDP. Sőt, ha az elcseszett gazdasági rendszerváltás helyett a dél-koreai modellt vettük volna át (lehetőleg még 1980-ban), akkor már a világátlag 240 százalékán állhatnánk - sűríthetjük össze Böröcz mondandóját.
Szerencsénkre azonban az élet nemcsak a forint nevű fikciót veti ki magából, hanem a GDP nevűt is, legalábbis olyan esetekben, amikor politikai és gazdasági rendszereken, továbbá téren és időn átívelve hasonlítgatjuk össze a gazdasági teljesítmény mérőszámaként. Lehet, hogy Böröcznek édesmindegy, hogy egységnyi magyar GDP 1960-ban keletkezett-e, 1980-ban vagy (pláne) 2000-ben, az itt élő emberek többségének azonban egyáltalán nem. Aki itt dolgozott és élt 1960-ban, 1980-ban és 2000-ben, annak nagyon nem mindegy, hogy miféle termékek előállításából álltak elő és mi módon kerültek fogyasztási vagy felhalmozási célú felhasználásra Böröcz grafikonjának magyar GDP-jei. Akinek van elképzelése arról, hogy miként összesítik a statisztikai hivatalok a GDP-forintokat, -wonokat és -pesókat, az sejtheti, hogy a GDP legalább annyira fikció, mint a forint, a won meg a peso (és persze a dollár, amit még Böröcz is felhasznál összehasonlításaihoz). Elég csak a szürke-fekete gazdaság rejtett jövedelmeire gondolni, amelyek az államszocialista magyar és államkapitalista koreai gazdaságokban értelemszerűen eltörpültek a brazil, mexikói és magyar piacgazdaságokéhoz képest.
Az évtizedeken, rendszereken és kultúrákon átívelő GDP-összevetésekből messzemenő következtetésekre jut Böröcz, bár hogy konkrétan mire, az inkább az ő gondolkodását minősíti, mint a tényeket. ' azt veszi észre a maga kreálta grafikonokból, hogy míg 1960 és 1980 között a magyar és a dél-koreai GDP "kísértetiesen együtt mozgott", a nyolcvanas évek elején a magyar gazdaság a dél-koreai mintáról egy latin-amerikai típusúra (nevezetesen: a félperiférián belül helyben járóra) állt át. Mi több, a rendszerváltást követő összeomlás után jórészt külföldi kézbe került, az újkapitalista magyar (félperifériás) gazdaság ugyanolyan alacsony növekedési trendre állt rá, mint ami a korábbi államszocializmust jellemezte.
Érdemes volt ezért 18 évvel visszaállítani a gazdasági teljesítménynaptárt? - kérdezi a tudós szerző, majd példabeszédként előadja Peter Evans amerikai szociológus elméletét a minden államok legjobbikáról: az ún. fejlesztő államról, amelynek Evans szerint Dél-Korea az ideáltípusa; a magyar makrogazdaság-szociológus szerint azonban némi jóindulattal a mai Írországra is ráhúzható. Ha annyi gazdag amerikás magyar lenne, ahány ír, és idehaza olyan jól állnánk az angollal, mint odahaza az írek, akkor az ő modelljük is szóba jöhetett volna, és akkor már a világátlag 500 százalékán állna a GDP-nk - igaz, ez már végképp a Mari néni villamosos fikciója lenne.
Na persze, jól látja Böröcz, hogy egy aktivista állam jobban eladható Magyarországon ír zászlóval, mint dél-koreaival. (Az utóbbira még Matolcsy sem lenne vevő, nemhogy Kóka.) Igaz, ebben az esetben nehezen lehetne a koreai GDP-fikcióval hazavágni a honi gazdasági rendszerváltást.
