Most, amikor arról döntött a kormány és döntene a parlament, hogy visszavegyen valamit a lehetőségekhez képest túlméretezetten szétosztott/visszahagyott anyagi javakból, és ezzel kitörjön a korábbi kormányok (köztük önmaga) felelőtlen gazdaságpolitikájának ördögi köréből, az értelmiség színe-java ott próbál keresztbe tenni e törekvéseknek, ahol csak bír. Gyakran nem is saját nevében teszi, hanem a társadalom más, fontosabb vagy legalábbis népesebb csoportjai nevében, elvégre ez a jól képzett, jól beszélő, jó kapcsolatokkal rendelkező "élcsapat" arra van felkenve, hogy a társadalom érdekeit képviselje.
A tömegeket az utcára terelő szakszervezeti vezetők és a munkásokkal szolidáris értelmiség szószólói azt nehezményezik, hogy a tőke helyett már megint a munkavállalókat sújtja a többletterhek zöme. Mintha lehetne más szereposztás! Mintha nem úgy működne a tőkés gazdaság, amelyben élünk, hogy a tőke szervezi meg a munkát. Így aztán, amikor növelik a tőkére kivetett adókat, akkor a tőketulajdonosok vagy a tőke működtetői, a menedzserek nem restek áthárítani a terheket, ha csak tehetik. Márpedig többnyire tehetik. Vagy azért, mert az eladók piaca érvényesül, és ilyenkor áremeléssel vagy más módon a vevőikre dobhatják át a többletterhet. (Jó példa erre a banki különadó, amelynek kedvezőtlen hatásait a pénzintézetek ripsz-ropsz átnyomták ügyfeleikre; mentségükre szolgál, hogy ezt előre be is jelentették.) Ha netán az árupiac ezt nem engedné, viszont a munkaerő-kínálat módot ad rá, akkor a bérek rovására próbálják megspórolni az adótöbbletet. Ha ez se megy, akkor csökkentik a termelést, ad absurdum a teljes tevékenységet áthelyezik melegebb vagy hidegebb, de mindenképp olcsóbb égtájakra. Nem állítom, hogy a pluszterheket sose nyelik le a profitjuk rovására, csak azt, hogy ilyet csak végső esetben tesznek.
Mindezt persze a munkavállalók érdekképviselői jól tudják. Látták már, hogy ahányszor a kormány emeli a minimálbéreket, munkahelyek szűnnek meg. Ilyenkor kerülnek ellentétbe egymással a munkavállalók különböző érdekképviseletei aszerint, hogy a közalkalmazottak vagy a magánszektor szószólói. Az előbbiek képviselői a magasabb minimálbérben érdekeltek, hiszen a mindenható államból jó eséllyel kicsikarható a pénzt. A magánszférában dolgozók szószólói viszont korlátos pénzforrásokkal, piacról élő magáncégekkel állnak szemben, márpedig egy valódi minimálbéres alkalmazott könnyen elveszítheti állását a kötelező béremelés miatt.
Most egyébként a kormány a munkavállalók mellett a vállalatok közterheit is növelné, méghozzá nem is kis mértékben, hiszen a 16 százalékos vállalati jövedelemadó mellett még plusz 4 százaléknyi szolidaritási adót is kivetne a nyereséges cégekre. Aztán van egy köztes mezsgye, a kényszervállalkozóknak álcázott munkavállalók népes, majd' 800 ezres tábora, amely Ballai József álnaiv feltételezésével szemben (lásd Mindent vissza!, Magyar Narancs, június 22.) nem csupán (talán nem is zömében) vállalkozóként visszafoglalkoztatott, 55 éves kórházi karbantartókból és hozzájuk hasonlóan elesett társaikból áll. Köztük találjuk a normális üzletet vivő kisvállalkozókat, akik hülyék lennének többet fizetni, ha kevesebbet is lehet, és persze köztük van az értelmiség szabadfoglalkozású krémje.
A minimálbéren tengődő, manapság már többnyire evázó újságírók és közírók, művészek és kutatók, ügyvédek és orvosok meglehetősen heterogén táborát egy dolog köti össze: az a meggyőződésük, hogy a közügyekért vállalt nagyobb fokú felelősségérzetükért cserébe a társadalom kisebb mértékű anyagi közteherviselést vár tőlük. A szabadúszó értelmiség leghangosabb tagjait a legtöbb társadalmi csoport számára súlyos érvágást hozó Bokros-csomag idején egyetlen dolog háborította fel: az, hogy a szellemi termékek ellenértékében foglalt munkadíjra is tb-járulékot vetettek ki. Ez a hangos csoport most szerencsére halkan, inkább csak magántársaságban, mintsem a nyilvánosság előtt morgolódik azért, mert a kormány megelégelte, hogy tetszés szerint ki lehessen bújni a közterhek alól. Szemet vetett az adócsalás házipénztár nevű intézményére (Veres János szerint papíron ezermilliárd forint hever ezekben az adóhatóság elől eldugott, valójában persze többnyire nem létező kasszákban), a tb-járulék minimalizálásának minimálbér elnevezésű intézményére meg az adó- és járulékminimalizálás eva nevű csodaszerére.
Azt talán Ballai József is tudja, meg a szabadúszó értelmiség képzett egyedei, hogy az ő elspórolt adójuk-tébéjük igencsak hiányzik abból az államkasszából, amelyből maguk és eltartottaik közellátását is fedezni kellene. De még az 55 éves kórházi karbantartó kényszervállalkozók esetében is nehéz elfogadni Ballai érvelését: örüljünk, hogy ha keveset is, de egyáltalán befizetnek valamit, ahelyett, hogy munkanélküliként csak kérnének. Mert ha ezt elfogadjuk, akkor ezzel azt is, hogy mindenki, akinek van választása, maga döntheti el, mennyit hajlandó a rá eső közteherből megfizetni. Mintha csak jótékonysági bálon vennénk részt, vagy templomperselybe adakoznánk!
Holott a közteherviselés nem (lehetne) szabadon választott gyakorlat. A méltányosság elve sem azt jelenti, hogy mindenki maga döntheti el, hogy ő személy szerint mit tart méltányosnak. A társadalmi konszenzus megteremtése ez ügyben is az Országgyűlés dolga, nekünk pedig az, hogy a törvényeknek ne csak a betűjét, hanem a szellemét is igyekezzünk betartani. Tudom, hogy adó- és járulékügyekben ez egyáltalán nem népszerű szöveg, még olyan tisztes polgárok körében sem, akik egyébként elítélik a csalást, lopást, hazudozást.
Most bukott éppen felszínre egy extrém példa, a "kényszervállalkozó" orvosoké, akiket a színlelt szerződések elburjánzott gyakorlatának felszámolása kényszerít vissza közalkalmazotti jogviszonyba. 'k, akik bár közpénzből fizetett közszolgák, a törvény szerint rájuk eső közterhek mérséklése érdekében bújtak ki közszolgálati köpönyegükből, és ezzel maguk is hozzájárultak az egészségügy finanszírozásának tarthatatlan helyzetéhez.
A kényszervállalkozókkal szemben az alkalmazotti létükből kibújni nem tudó kényszer-fizetők állnak (közülük vonulnak sokan szom-baton az utcára), s az egész eredőjeként egy krónikus hiánnyal küszködő államháztartás, amelynek árát a leértékelődő forintunkkal fizetjük meg. Ezt a terhet legalább tényleg közösen viseljük.
