Farok és kutya
Vagy lekvár és nagymama - kinek mi érzékelteti jobban, hogy fölborult a természet rendje: a farok csóválja a kutyát, a lekvár teszi el a nagymamát. Nekem legalábbis az a kényszerképzetem támadt, hogy parlamenti képviselőink kezét a Mol-vezetés irányította az igen gombra a lex Molként becézett - a közellátás biztonsága szempontjából kiemelkedő jelentőségű vállalkozásokat érintő egyes törvények módosításáról szóló - törvény végszavazásakor. Rég nem volt (ha volt egyáltalán) ekkora egység a magyar Országgyűlésben: csupán négy képviselő nyomott nemet, és három tartózkodott.
Tényleg nemzeti tragédia volna, ha netán egy uniós tagországbeli cég átvenné a magyarnak minősített, bár ma is többségi külföldi tulajdonú Mol irányítását? Tényleg azon múlna országunk energiaellátásának biztonsága, hogy a - számottevő hazai olaj- és gázvagyon híján - döntően külföldi eredetű olaj- és gáztermékeket feldolgozó és árusító Mol egy uniós kormány befolyása alatt álló olajtársaság fennhatósága alá kerül-e vagy sem? Ráadásul a most elfogadott törvény szerint valójában a földgáz miatt szorul törvényi védelemre a ma már főleg olajbizniszben utazó Mol, amely gázüzletágának nagy részét két évvel ezelőtt eladta a német (nem magyar!) földön bejegyzett E.Onnak, így a német cég vált a főként Oroszországból jövő földgáz honi nagykereskedőjévé. Az energiaellátás biztonsága szempontjából kulcsfontosságú gáz sorsa miatt miért nem aggódott akkoriban a Mol menedzsmentje, és vele karöltve a magyar kormány? De nem ez az egyetlen logikai bukfenc, amivel a minap elfogadott lex Mol elkápráztat. Hiszen az sem csekély fordulat, hogy az olajipari céget most védőszárnyai alá helyező kormány - összetételében igen hasonló - elődje jó három évvel ezelőtt úgy látta helyesnek, ha eladja a Mol stratégiai döntéseinek blokkolására alkalmas tulajdonhányadát, és megelégszik azzal az EU által tilalmazott aranyrészvénnyel, amiről már akkor tudni lehetett, hogy nem állja ki az idő próbáját. Az sem vall következetes magatartásra, hogy éppen most döntött úgy a kormány, hogy feladja kisebbségi tulajdonosi pozícióit, amikor kiderült, hogy ilyenek birtokában is érdemben lehet befolyásolni a cégek stratégiai döntéseit.
Az is elgondolkodtató, hogy miközben a Mol-vezetés korábban maga is igyekezett megszabadulni állami tulajdonosától, a - személyi összetételében nagyjából azonos - mostani vezetőség állami oltalomért kiált. No, persze most sem tulajdonos államra vágyik, hiszen azzal saját kezét is megkötné, hanem olyan védelemre, amely mellett fenntarthatja teljhatalmát a cég stratégiai döntéseinek meghozatalakor (például az egy részvényesre megszabott 10 százalékos szavazati korláttal). Sőt, a dologban az a legszebb, hogy a játékszabályok mostani újraírása még növeli is a menedzsment szabadságát. A stratégiai cégek vezető tisztségviselőit bebetonozzák pozíciójukba: őket már csak 75 százalékos részvényesi szavazattal lehet leváltani. Emellett feloldották a saját részvények vásárlásának eddigi korlátozását - és nemcsak a stratégiainak minősülő vállalatokra, hanem bármely tőzsdei cégre vonatkozóan. Vagyis a Mol-védő buzgalmukban megnyilvánuló hazaszeretet jegyében képviselőink a nem stratégiai részvénytársaságok belvilágába is bekavartak.
A tisztelt honatyákat és -anyákat láthatóan az sem zavarta, hogy az energiaellátás biztonságát szavatoló cégeket védelmezni szándékozó törvény bumerángként is visszaüthet. Habár az olaj- és gázipari óriást annak idején azért vitték a tőzsdére, hogy ezzel segítsék a fejlődéséhez szükséges tőke bevonását, a menedzsment kezét a tulajdonosi ellenőrzés alól felszabadító mostani törvény éppen a befektetőket riasztja el attól a Budapesti Értéktőzsdétől, amelynek zászlóshajója maga a Mol. Egy ilyen nagyszabású, a korábban vásárolt részvények piaci értékét befolyásoló állami beavatkozás, mint a lex Mol, pont az olyan (főleg külföldi) intézményi befektetők számára lehet disszonáns, amelyek egyébként a magyar tőzsde lételemét jelentik. De az egyéni részvényesek gyomrát is megfeküdte az állami (túl)buzgalom: érdekképviselőjük a Mol-vezetés lobbierejének tudta be a részvényesi kontroll meggyengítését a menedzsment felett.
Azon nincs mit meglepődnünk, hogy a Mol vezetése minden adódó hajszálba belekapaszkodik, amivel hosszú időre biztosíthatja kényelmes pozícióját. De hogyan volt képes hét (7) híján az összes parlamenti képviselőt meggyőzni arról, hogy ami az ő érdekük, az egyben az ország érdeke is? Miként tömörülhettek egységfrontba a liberálisok a szocialistákkal egy velejéig protekcionista törvény mögé, ráadásul egy platformra kerülve az állami beavatkozásokat mind jobban kedvelő és xenofób hangokat is hallató Fidesszel? Hogy mehettek bele abba, hogy a fürdővízzel együtt (a Mol megvédése az osztrák állami kontroll alatt működő, agresszív OMV-től) a gyerekeket is kiöntsék?
Mert bizony itt több kiöntött gyerek is van. Az egyik a részvényesi kiszámíthatóság (amiről már szóltam) vagy általánosabban: a jogbiztonság, amely egy tőkeimportra szoruló gazdaságban fontosabb, mint a hivatkozási alapul szolgáló protekcionista gyakorlatot folytató országokban. Másik fontos gyerek a tőke szabad áramlása, amely az Európai Unió értelmét megadó szabadságjogok egyike, s amelynek felfüggesztése vélhetően előbb-utóbb megbosszulja magát (ha nem így volna, akkor mi értelme volt létrehozni?).
És nehéz erről szólni, de van itt még egy (mostoha)gyerek is: a politikusi szuverenitás, ami, jó esetben, több lábon áll. Elsősorban a hozzáértésen alapuló integritáson, ami ahhoz kell, hogy eldönthesse: tényleg az ország érdekében áll-e az, amit annak állítanak be az önérdektől (is) vezérelt súgók. Hogy bármiként dönt is, ne úgy tűnjön föl, mintha a farok csóválná a kutyát: egy vállalatvezetés érdeke jelenne meg nemzeti érdekként. Másrészt az anyagi függetlenségen, ami nem választható el a pártfinanszírozás - éppen napirenden lévő - problémájától. Ahol ezermilliárdos vagyon sorsa forog a kockán, ott bizony bármi elképzelhető - ezért inkább meg sem próbálom elképzelni. Ehelyett csak idemásolok egy passzust a Mol honlapjáról, amely ugyan a cég társadalmi szerepvállalását, a jótékony célú adományozási programjait vezeti fel, de némi áthallással a sikeres érdekérvényesítés szlogenje is lehetne: "A pénz nem minden, szól a mondás. Ám az anyagi segítség nemes célokért harcba szállva létfontosságú lehet."
Bármennyi komoly érv szólt is a lex Mol megalkotása mellett, bármennyire indokolt volt is képviselőink szokatlan együttműködése a szent ügy érdekében, nehéz eltekinteni a törvény - nem szándékolt - üzenetétől. Ez pedig valami ilyesmi: ha kellő lobbierőd van (akármit értsünk is ezen), akkor tetszésed szerint, a tulajdonosok többségének érdekei ellenében is, újraírathatod a törvényalkotókkal az általad irányított cég működésére vonatkozó játékszabályokat. Azt is elérheted, hogy a politikusok céged boldogulásában lássák az ország boldogulásának zálogát. Politikai hatalom nélkül is elérheted, hogy (az egykori vas és acél mintájára) olaj- és gázlelőhelyben szegény országod az olaj és gáz országának neveztessen.
