Szerencsésebb időkben a népszerűségük növelésére vágyó politikusok gumicsizmát húznak, öltönyüket farmerra-pólóra cserélik, homokzsákot, lapátot ragadnak, vagy csak gondterhelt arccal kiállnak a gátra, és a sajtómunkások gyűrűjében minden segítséget megígérnek az árvíz sújtotta embereknek. Esetleg kicsit anyázzák az idegenszerű biztosítókat, amelyek országunkban csak "zsírosodni" akarnak (Orbán Viktor, 1999) ahelyett, hogy segítenének a bajban.
Mostanság, a politikusok pechére, nem ilyen időket élünk. Most nem árvizet kell apasztani, hanem az elszabadult áremelkedésnek kellene gátat szabni. Bármennyire hihetetlen, ez még nehezebb dolog, mint az áradás ellen tenni. Újabban, gyakorló nagymamaként, felfrissítem ismereteimet olyan létfontosságú, már kisgyermekkorban elsajátítandó praktikumokról, mint a házépítés rejtelmei (Tesz-vesz város) vagy a víz áradását megállító gátépítés (A kisvakond és az árvíz). Ezért elhihetik nekem, hogy mindez gyerekjáték ahhoz képest, amit legkorábban az egyetemen tanulhatunk meg: hogy mi a teendő az árszínvonal kóros emelkedése esetén.
A világ legtöbb országának kormányfői, pénzügyminiszterei és jegybankárai kénytelenek úgy tenni, mintha éppúgy tudnák a megoldást az egyre emelkedő árak letörésére, mint az áradó víz megállítására. Különösen kínos helyzetben vannak a magyar gazdaságpolitika alakítói, mivel az inflációban sikerült megint az európai élmezőnybe kerülnünk. A mostani, hét százalék körüli pénzromlás a szakirodalomban ugyan mérsékeltnek számít, de a vártnál makacsabbnak mutatkozik.
Csak nem akar például kellően reagálni a monetáris kondíciók megváltozására. Hiába kezdett újból kamatemelésbe a jegybankunk, és hiába erősödik a forintunk, az árak áradását láthatóan ez sem képes megfékezni. Igaz, talán még a 200 forintos euró és a 120 forintos dollár mellett sem lenne elég erős a forint ahhoz, hogy felülmúlja a két év alatt megduplázódott olajárak és a rendületlenül dráguló élelmiszerek árszintemelő hatását. Pláne, hogy minálunk még az is kérdéses, hogy a kamatemelés közvetlenül, az árfolyam erősítésén túl, hat-e egyáltalán az áremeléseket befolyásoló belföldi keresletre. Egy olyan gazdaságban, ahol a hitelek zömét a forinténál jóval kisebb kamatú svájci frankban (vagy ne adj' isten, japán jenben) veszik fel a háztartások, miért is mérsékelné a hitelkeresletet és ezen keresztül a belföldi fogyasztást a forintkamat emelése? Neményi Judit legújabb cikkében már azt is felveti, hogy ilyen körülmények között a monetáris szigorítás akár ellentétes hatást is kiválthat, mivel a kamatemelés hatására felértékelődő forintárfolyam csökkenti a devizaadósok terheit, és így csökkenés helyett még nőhet is a fogyasztás (Fejlesztés és Finanszírozás, 2008/2.).
A bajok másutt is súlyosak, amit az is jelez, hogy manapság a gazdaságpolitika középpontjába a világon mindenütt az inflációs rém elhessegetése került. Sokan a hetvenes évek ár-bér spiráljának visszatérésétől tartanak, amelyet az éltetett, hogy az emelkedő olajárakkal felfűtött inflációs várakozások a béremelkedésen keresztül az árszínvonal növekedéséhez vezettek, s ez újabb lökést adott a bérköveteléseknek. Trichet úr, az Európai Központi Bank elnöke arra figyelmezteti a jegybankárokat, nehogy megint elkövessék az akkori hibát, amikor laza monetáris politikájukkal lehetővé tették az olajárak begyűrűzését más árakba. Most ráadásul még veszedelmesebb a helyzet, hiszen az energia mellett az agrártermékek ára is masszívan emelkedik, amely jelenségre a találékony britek már szakszót is gyártottak: az agro- és az infláció összevonásával az agfláció kifejezést.
Sajnálatos módon éppen abban a két termékkörben ütötte fel a fejét a drágulás, amely a szegényebb háztartások kiadásainak nagy részét teszi ki. Ez lehet az oka annak, hogy a politikusok többsége - a jegybankároktól eltérően - olyan megoldáson töri a fejét, amely nem csupán a tovagyűrűző hatásokat gátolja, hanem a kiváltó okot jelentő termékek árait töri le. Ezért kívánják például sokan a benzin adóját mérsékelni, holott ez a lépés gátolja az üzemanyag-fogyasztás csökkenését, ami a probléma tartós megoldását jelentené. (Az áremelkedés miatt fellépő társadalmi feszültségek más jellegű, az árakat nem befolyásoló kezelése az olajcégeket megsarcoló Robin Hood-adó, amelyből a leginkább rászorulók energiaszámláját támogatnák.)
Nehezíti a megoldások kialakítását, hogy az inflációs veszély szempontjából élesen kettéválik a világ. Vannak a fejlett (és gazdag) országok, ahol ha felerősödött is némiképp az infláció, az olaj- és élelmiszerárak alig növelték meg más termékek árait, és a béreket sem nyomták föl, sőt a lassú gazdasági növekedés és az emelkedő munkanélküliség miatt ez a jövőben sem várható. Ezekben a gazdaságokban (az USA és az euróövezet ide tartozik) nem kell túlságosan tartani az infláció felpörgésétől. Más a helyzet az ún. feltörekvő (szegényebb) országokban, ahol a fogyasztásnak nagyobb részét teszik ki az élelmiszerek és energiahordozók, és ezért jóval erősebb a késztetés arra, hogy a megemelkedett árak fölnyomják a béreket, és működésbe lendüljön az ár-bér spirál. Többségük valutája ráadásul az amerikai dollárhoz igazodik, amelynek gyengélkedése is felhajtja az árakat. Az amerikai jegybank kamatmérséklő politikája tehát végső soron olyan országokban is laza monetáris kondíciókat teremt, amelyekben ez inflációs szempontból fölöttébb veszélyes - figyelmeztet az Inflation's Back címlappal május 24-én megjelent The Economist vezércikke.
A mi dilemmáinkra viszont ez a cikk sem adott választ, hiszen a magyarok számára még inkább aktuális lett a viccbeli kérdés: És mi, belgák, hová álljunk? Mert, legalábbis a mostani inflációs veszély szempontjából, se a gazdagok táborába nem tartozunk, se a szegényekébe. Az infláció mértéke alapján kicsit kilógunk ugyan az EU-ból (csekély vigasz, hogy a csehekkel együtt), de meg sem közelítjük Oroszország, Törökország vagy néhány ázsiai és latin-amerikai ország szintjét. A lassú gazdasági növekedés és a munkanélküliség miatt az ár-bér spirál veszélye is jóval kisebb nálunk, mint az utóbbi országokban. Az ártámogatások és más piactorzító tényezők leépítése szintén a fejlett világhoz sorol minket. Másfelől viszont az uniós átlagtól elmaradó jövedelmünk mellett az energia- és élelmiszerárak nagyobb hatást gyakorolnak az általános árszintre, és a szociális feszültségeket is jobban kiélezik, ami miatt nehéz a belföldi kereslet korlátozásával megállítani a tovagyűrűző hatásokat. Az összetett helyzetben igencsak nehéz helyes gazdaságpolitikát kialakítania a magyar kormánynak. De a jegybank dolga sem könnyű, hiszen a gazdasági folyamatok értelmezése és előrejelzése manapság különösen nehéz, miközben - főként a devizahitelek miatt - az EKB-receptre történő monetáris szigorítás hatásai sem tankönyvszerűek.
Most talán valóban könnyebb lenne a víz áradásával megküzdeni, mint az árakéval. Persze nem lesz ez mindig így. Ha a globális felmelegedés hatására egyszer az óceánok is kilépnek a medrükből, vizek és árak együtt fognak áradni. Ez a rémkép azonban nem vigasz a mostani gondokra.
