Egotrip

Magyarországon alapvető dolgokban kellene zöld ágra vergődnünk ahhoz, hogy érdemben hozzá tudjunk szólni a párizsi tüntetésekhez. Például abban, hogy tüntethetünk-e a saját, adott esetben rasszista bunkóink mellett, ha aljas módon legyilkolják őket. Mérő László különvéleménye a terrortámadásról.

A magyar közpolitika mostanában nemcsak csüggesztő, de végtelenül provinciális is. Amikor azt próbáljuk bemutatni és megérteni, mi zajlik körülöttünk, alaptörvényestül, stadionostul, hajléktalanüldözésestül, áfacsalásostul, hajlamosak vagyunk kézlegyintéssel elintézni azokat a körülményeket, amelyek éle­tünk színterén, ezen a kilencvenháromezer négyzetkilométeren kívül esnek.

Lehet a rögtönzésben valami nagyszerű érzés: nekünk ösztönösen is sikerül, ami másoknak csak erőlködés árán, vagy még úgy sem. Nem kellenek ide hatástanulmányok és egyéb apparátusi hókuszpókusz! 2010 óta sok meglepő döntés született, gyakran előkészítetlennek is tűntek, de volt bennük logika. Még ha nem is szerettük e logikát, de volt.

Amint az utóbbi hetekben örömtelien sokasodó számú egyik tüntetés végeztével befordulok a kocsmámat rejtő romsikátorba, azon kapom magam, hogy akaratlanul is a „Sej, a mi lobogónkat” kezdetű dalt dúdolom magam elé, különös tekintettel a „fényes szellők fújják” sorra.

A karácsonyelő logisztikai műveletei (ajándékok vásárlása stb.) során nyilván sokan megfordulnak a német–osztrák drogéria-üzletlánc, a dm (a logó kisbetűs írásmódú!) magyarországi leányvállalatának valamelyik boltjában. Illatszerek és egyéb piperecikkek között válogatva alighanem átsiklik a tekintetük az üzletbelső falán olvasható feliraton, mely a dm jelmondatának (mottójának vagy szlogenjének) magyar nyelvű változata: ITT VAGYOK ÖNMAGAM ITT VÁSÁROLOK.

A barátot ritkán választjuk – vagy éppen soha. Leginkább rátalálunk, vagy még inkább egymásra találunk. Lehet egy pillanat, amikor ráeszmélünk, hogy van egy barátunk, de ez a pillanat nem a döntésé, hanem a fölismerésé. Furcsa módon viszont a barátságnak olykor nagyon is tudatos döntéssel vetünk véget.

A többnyelvű emberre jószerivel úgy néznek nálunk, mint a különféle hangszerek igazi művészei közé keveredett zenebohócra vagy mint Kazinczy „szép ismeretekkel bíró szerecsenjére”, akit (miután megüté a guta), kitömtek, s a Természeti Dolgok Múzeumában állítottak ki (Pályám emlékezete, II).

Megy ez a jelenet most. Hogy tolmácsot szeretne kérni, mert nem érti, mit mond az amerikai. Volt egy elképzelés. Ügyvéd, tévé­stáb is van vele. És akkor milyen már az, hogy egyszer csak mellélép az illető a téren, és angolul beszél.

Elég volt az álmokból!, fújta szét dühösen az elporladt Álmoskönyv betűit (hogy majd kétségbeesetten szedegesse össze) Resti Kornél – ki a házból, a pályaudvarra! Hideg van, de a nap még megcsillan a síneken, ám a várótermek vaskályháiban már gyufára vár a gyújtós, karácsonyra befútta a vasutat a hó… Ezt nem várja meg, elindul.

Az öreg ősz tartogat néhány szép napot a romkocsmaövezetben elhelyezkedő törzshelyünk vendégeinek; a gyenge, de azért még nem teljes érelmeszesedésben szenvedő Napocska cirmos fényekkel cirógatja az abroszokat, és a sejtekbe költöző jó érzés üdvözletére hamarosan rendelek egy szőke fröccsöt, hogy aztán haladéktalanul belefogjak immár hónapok óta esedékes, de mindeddig szomorú halasztást szenvedett előadásomba a magyar mámor történetéről – mondtam magamnak, mikor szinte a magyar jakobinusok tetterejét idéző járással beléptem a vendéglőm ajtaján.

Tagadhatatlan, hogy hirtelen üggyé vált Magyarország viszonya Európához. Ami persze így nincs, mégis van. S persze mindig is volt. Az sem lehet nagyon vitás, hogy honfitársaink vele kapcsolatos érzelmei vegyesek, pozitív és negatív előjelűek keverednek egymással, s hozzá változó intenzitással. Egy ilyen bonyolult világot nem lehet néhány mondatban összefoglalni, ezért itt csak egyetlen, persze önmagában is összetett részlettel foglalkoznék.

Jövő évtől az Apple és Facebook sajátos munkavállalói támogatást nyújt dolgozóinak: 20 000 dollár erejéig fizeti az alkalmazottak petesejtfagyasztásának költségeit.