Halasi Zoltán: Pont fordítva

Raklap

  • Halasi Zoltán
  • 2017.06.18 12:05

Egotrip

„Zoli, nem is tudtam, hogy van egy veled azonos nevű költő” – mondta a kiadóigazgató. Naná, hogy nem tudta, én sem tudtam róla. Még hogy énbelőlem még egy! „Bocs, de az én volnék, a velem azonos.” Nézze csak meg, ott a nevem után az évszám!

Ennek több mint húsz éve. Hja, ha az ember fordító, akkor ne költsön, ne írjon, ne zavarja össze a könyvkiadókat. Tessék? Hogy ez évszázados hagyomány? Jó, de Arany, Babits, Szabó Lőrinc vagy Orbán Ottó, az brand, azok nevek, nem? Költő van elég, a kortárs irodalmat leszolgáljuk, alászolgája. A fordító fordítson, és ne mondja már meg, mi jó és mi nem, mi név és mi nem, mi járunk a könyvvásárra, mi csináljuk a brandet, mi teszünk fel mindent egy lapra. Márpedig mi csak bevezetett nevekkel és címekkel operálunk, a piacon bizonyítókkal, ötajtós könyvautókkal, terepjáró elbeszélésroverekkel, ne jöjjön már nekünk sose hallott író civilekkel, mi az, hogy Robert, mikor Martin?

Robert Walser, akiről ez az egotrip szól, nem rokona Martin Walsernak, és nem is egy T-modellje a német irodalomnak. Modellnek modell, bár inkább arra minta, hogyan táncol valaki a periférián úgy, mintha az volna a centrum. Nincs olyan identitás, amiből ki ne bújna: németnek svájci, svájcinak csavargó, csavargónak munkás, munkásnak bohóc, bohócnak lakáj, lakájnak szabadsághős, szabadsághősnek őstermelő, őstermelőnek semmittevő. 300 oldalas üres könyvét három hét alatt teleírja, mintha a mennyiség számítana, mintha a kerethez készítené a festményt. Így születnek lírai tirádákkal teletűzdelt, mókásan szomorú regényei, az ember belső ürességének játékos látleletei: az első kettő még hoz a kiadónak a konyhára, a többi a raktárakban dohosodik. Mire betölti az ötvenet, kiég, mint egy villanykörte, hangokat hall, bolondokházába kerül. Még ezután is ír egy ideig, bolhánál apróbb betűkkel, karcolatai, tárcái, egotripjei a korízlés képébe dobott kesztyűk, jó ötven évvel megelőzik a korukat; a posztmodern (pl. Esterházy) egyenes előzményei. Élete utolsó huszonhét évét elmegyógyintézetben tölti. Néhány nagy író (Kafka, Hesse) ugyan rajong érte, majd eltűnik a süllyesztőben. A hetvenes években harapnak rá újra, életműve harmincvalahány kötetben jön a Suhrkampnál.

„Szóval Robert – mondtam a kiadónak –, és nem Martin, és klasszisokkal jobb annál.” Eddig minden rendben, kiadóvezetőknek nem kell német irodalmat olvasniuk, nem kell tudniuk, ki a német próza Paganinije (az olvasóknak megsúgom: Robert Walser), elég, ha rám hallgatnak, nem a költőre, a velem névazonosra, hanem a fordítóra, aki szintén névazonos velem és addigra már több Walsert is megjelentetett, elbeszéléseket és karcolatokat, bámulatosan színes és mégis összetéveszthetetlen hangú „prózastükliket”. Az egyik így kezdődik: „A város szép volt és üres. Milyen rövidre fogtam! Lehet, hogy ez már irodalom?” Ám hiába vett le a lábáról nem egy vájt fülű iroda­lom­értőt mindaz, amit addig Robert Walserből magyarul letettem az asztalra, kiadóigazgatóm azt is nehezményezte, hogy én, úgymond, „szabadosan” fordítok a plasztikusabb esztétikai hatás érdekében. „Zoli, ilyet nem csinálunk.”

Akkoriban jött ki egy új Kleist-elbeszélések kötet azzal a fordítói credóval, hogy csak a német központozást, mondathosszúságot és -struktúrát maradéktalanul megőrizve maradhat a magyar szöveg az eredetihez hű. Hogy ebből a mi nyelvérzékünk számára néhol követhetetlen mondatszörnyetegek sülnek ki, az nem zavarta a kötet szerkesztőjét és új fordítóit, sőt. Büszkék voltak rá, hogy Kleist a maga német szövegruhájában érkezik magyar földre, a bonyolult tagmondatok olyan katonásan sűrű redőzetében, mintha még nálunk is brandenburgi szelek fújnák. Szerintük ez a szó szerint vett szó- és mondatszerintiség közvetítette teljes világossággal Kleistet, a kleisti fogalmazás és gondolkodásmód minéműségét.

Nos, az ő fordítói módszerüket Walserra alkalmazva így szólna az inkriminált (nem mellesleg Kleistről szóló) Walser-novella első két mondata: „Kleist az Aare egyik szigetén, Thun környékén, egy falusi házban talált magának kosztot és kvártélyt. Pontosan ezt ma már, több mint száz évvel később, nem lehet tudni, de én úgy képzelem, hogy végigment egy parányi, tíz méter hosszú hídon és meghúzott egy csengőzsinórt.”

Az én fordításomban ugyanez így szól: „Kleist Thun mellett talált magának szállást, az Aare egyik szigetén, egy falusi házban. A szigetre minden valószínűség szerint pici kis fahídon kelhetett át. Nem mintha ezt ma már bárki is pontosan tudhatná, hiszen azóta több mint száz év telt el. Én mindenesetre így képzelem. És miután átkelt azon a kis hídon, amely legfeljebb tíz méter hosszú lehetett, több semmiképpen, feltehetőleg meghúzta a csengő zsinórját.” Az olvasóra bízom, melyik változat „hozza” jobban az eredeti írás retorikájának vízfelszínhez hasonló fodrozódását, fikció és valóság finoman ironikus lebegtetését.

Robert Walser 1999-es elbeszéléskötete, A séta (ki hallott róla?) nem a süllyesztőben tűnt el. Lassan bár, de fogyott, amikor, ha jól emlékszem, 2001 tavaszán, egy napon felhív valaki azzal, hogy rohanjak gyorsan az egyik nagy könyváruház alagsorába, ott van raklapon belőle vagy háromszáz példány, neki azt mondták, ha nem viszik el három napon belül, megy a zúzdába. És ment, a kiadóigazgató utasítására.

Eörsi István újabb két év múlva Szombathelyen egy antikváriumban bukkant rá, Pestre jövet egy szuszra el is olvasta a vonaton, el volt ájulva tőle. A kritika viszont jól elrakta bizonyos lapokon: „másodvonalbeli szerző”, „bolondériás szövegek”. A válogató és utószóíró, aki megint csak velem névazonos, ő is megkapta a magáét „önállósuló fontoskodásaiért”. Helyére lett rakva alaposan. A hülye. Azt hitte, a periférián is lehet úgy fütyülni, mintha a centrumban volnánk.

Eddig minden rendben, ez csupán a mindig is hozzáértő és mindent jobban tudó magyar recepció. De miért kellett kivonni a forgalomból olyan nagy hirtelenséggel A sétát? Nem azért, mert a kritika lehúzta. Hanem mert a kiadó akkor már házi szerzőnek számító egyik fiatal brandje ugyanazzal a címmel egyszer már megjelentetett egy regényt. És ezt a regényt 2001-ben ismét kiadták, éppen a brandcsinálás jegyében. Az A séta csak úgy kelhet át a piaci sikerhez vezető keskeny pallón, ha ez A séta nem állja útját, gondolhatta a kiadó. Előbb is eszébe juthatott volna a címazonosság, de nem jutott eszébe, minden valószínűség szerint nem is tudott róla. És feltehetőleg nem találván más kiutat magának, nagy hirtelenséggel ezért húzta meg a vészcsengő zsinórját, ezért került Walser a raklapra. Én mindenesetre így képzelem.

Neked ajánljuk