Egotrip

Egy amerikai campuson nemrégiben érdekes kísérletet végeztek. Megkérték az egyik épületbe belépőket, hogy válaszoljanak néhány kérdésre. Az egyiküket balra, a másikukat jobbra tessékelték. Az egyik oldalon a válaszadó mellett egy kéztisztító volt a falon, a másik oldalon semmi. Az eredmény: a kéztisztító közelében a válaszok szignifikánsan konzervatív irányba hajlottak.

Már megint betett nekünk egy renitens ország baja. Most pont azé a Ciprusé, amellyel 2004. május 1-jén együtt léptünk be az Európai Unióba.

A magyar-román rangadót kísérő közel sem szívderítő jelenetek, majd a Puskás-stadion elé kiömlő nemzeti fekália rádöbbenthette volna a kormányzó pártot, hogy a társadalom ellenében egyfajta magánhadseregként dédelgetett futballhuligánok még a fejükre nőhetnek, s egyszer majd választaniuk kell közöttük és a rendőrség között. De a jelek szerint az esetből most sem tanultak.

Simor Andrást és a Nemzeti Bank vezetését a kormány régóta vegzálta, csúf eszközökkel: lecsökkentette fizetéseiket, a felügyelőbizottsággal piszkáltatta, végül mondvacsinált ürüggyel rájuk uszította a számvevőszéket (utóbbi azt is világossá tette, hogy az ÁSZ-nál már rég nincs szó valódi függetlenségről).

És ugyan mit lehet kezdeni egy olyan férfival, akit jobban aggaszt, hogy a csapata egygólos vesztésre áll az Exeter City ellen a harmadik ligában, mint az, hogy jól van-e a "szerelmese".

E. L. Voynich Bögölye tárgyában kapirgáltunk az előző részben, s ezt annak a meglepő ténynek a konstatálásával zártuk, hogy a világ nyugati felén hamarosan elfelejtett regény a forradalom előtti Oroszországban páratlanul népszerűvé vált, egy forradalmi nemzedék evangéliumává: 1917-ig tíz kiadást ért meg orosz fordításban.

Egy angol humorkutató írta egyszer, hogy a nyelvi humorról való tudományos értekezés olyan, mint a béka élveboncolása: az ember gyomra kifordul tőle, a béka meg belehal.

A hetvenes évek elején láttam először közelről karfiolfülű embert. Hatéves lehettem, nagyapám kertjében valamiért ott tébláboltam egy összejövetelen, harsányan nevető bácsik körében. Nagyapám nyilván észrevette, mit nézek folyton, mert kézen fogott és odavitt a fülhöz, bemutatott: az unokám.

Bulgakov Iván, a rettentő című komédiájának egy régi, még jóval a rendszerváltás előtti előadásában Bunsa, a házmester, aki berúgva maga Iván cár, valahogy így őrjöngött: "Felnégyellek! Olajban főzlek meg! És... és beírlak a lakókönyvbe!"

Gyermekkori emlékeim között kapirgálva sejlik fel előttem (vagy bennem), valamikor az ötvenes évek derekáról, egy moziplakát.

Ha hinni lehet a magyar társadalom forradalmi átalakulását hirdető kormányzati kommunikációnak, akkor közel három éve ezt építjük. Önök észrevettek vagy éreznek ebből már valamit? Egyáltalán, mi is az, amit éreznünk kellene, mit jelent pontosan a munkaalapú gazdaság?

Józan okoskodással is belátható, s a politikatudomány sem mond mást, mint hogy a szavazók tömegének viselkedésére adott egytényezős magyarázatok csak korlátozott érvényűek. Amikor döntünk egy kormány, egy párt vagy pártvezér mellett vagy ellen, a rezsitől a tandíjig, a zászlótól a világnézetig, a nagypapa háborús élményeitől a személyes részvételből kinövő lojalitásig rengeteg indítóokot veszünk figyelembe, persze nem föltétlenül apránként mérlegelve.