E sorok írója, az 1799-ben született Mihajlo Stancic, akit Michael Stancsics néven jegyeztek be az ácsteszéri plébánia anyakönyvébe, a korban kivételes pályát futott be: a horvát származású jobbágyfiú Táncsics Mihály néven országos hírű szépíróvá, publicistává és politikussá küzdötte fel magát. Mindhárom minőségében radikális baloldali volt: köztársaságot akart, elszánt antiklerikálisként küzdött az egyház(ak) anyagi és szellemi hatalma ellen, hitt a szocializmus eljövetelében, a "vörös republikanizmus" egyedül üdvözítő voltában. Élete alkonyán megválasztották az Általános Munkásegylet elnökévé. A hetvenéves ősz szocialistát Sárközi Szeráf József óbudai asztalos Egyesüljetek munkások című "szózatában" szentként, a dolgozó nép megváltójaként ünnepelte: Munkás pajtás ne kétkedj és ne ásíts. / Hallod a riadót, most fujja Táncsics. (...) Látjátok az ősz angyalt, ki trombitál? ' a "legszentebb Mihály", Táncsics Mihály (...) ' a nép leghívebb papja, Mózese, / Az ő tanitása igaz, nem mese; / Méltó, hogy örök babér viritson / Az ezüstfürtű Mózesen Táncsicson.
De az "ősz angyal" nem csupán a baloldali radikalizmus élharcosa volt. Legalább ugyanekkora hévvel képviselte a magyarosodás és a magyarosítás ügyét: asszimiláns magyar lévén az ország minden lakóját magyarrá akarta asszimilálni. Magyar nyelvkönyveket írt, egy kótyagos tanulmányban, a Legrégibb nyelv a magyarban igyekezett a címben foglalt képtelenséget bebizonyítani. Hosszú élete során nyelvtanárként rengeteg embert megtanított - ahogy Életpályám című önéletírásában megfogalmazza - "imádott magyar nyelvünkre", s arról ábrándozott, hogy egyszer majd Hunnia "felséges magyar nyelve fog nemcsak az egész hazában az egyedüli nyelv lenni, hanem azt a mivelt nemzetek tudományosan képzett férfiai európaszerte fogják tanulni". Az 1868-as - viszonylag méltányos - nemzetiségi törvényt élesen támadta, főképp a nyelvhasználat terén mutatott engedékenységéért.
Mindez persze az ő mélyen személyes ügye, mondhatnánk, identitásproblémája volt. Jelképes a pillanat, amelyet új, magyarosnak gondolt nevének felvételére, azaz a maga magyar voltának végső és végleges kinyilvánítására választott: 1848. március 15-én az őt börtönéből kiszabadító és szállására kísérő forradalmi tömeg előtt jelenti be, hogy nevét Stancsicsról "a jobb hangzású Táncsicsra" változtatja, részint "e nagy nap emlékére; részint pedig azért, mivel nagyobbik gyermekem nevemet mindig igy ejtette ki" (Életpályám, 242. oldal).
Ám kis idővel a "nagy nap" után keservesen csalódva kell tapasztalnia, hogy a szabadság, egyenlőség és testvériség jelszava nem vonatkozik minden honfitársára, hogy sokan vannak az immár szabad magyar hazában, akik nem részesülhetnek sem a szabadságból, sem a magyarságból. A március 15-ét követő hetekben antiszemita tüntetéshullám söpör végig az országon (Pozsony, Szombathely, Székesfehérvár, Pécs), több helyen súlyos zavargások robbannak ki, véres kilengésekre kerül sor. Pesten először a szerveződő nemzetőrség összetétele kapcsán lobbannak fel a zsidóellenes indulatok. Rottenbiller Lipót ideiglenes polgármester ellenzi, hogy zsidók nemzetőrök lehessenek, a pesti (zömmel német ajkú) polgárság nem hajlandó zsidókkal együtt szolgálni. Heves viták dúlnak a forradalmi ifjúság törzshelyén, a Pilvax kávéházban is. Az ifjak bálványát, Petőfit, amikor a biliárdasztalra állva a szabadság és egyenlőség elveire hivatkozik, hogy jobb belátásra bírja az ifjúságot, lehurrogják. "Száz meg száz torokból hangzott a jelszó: nem kell zsidó!" - így emlékszik vissza a szemtanú Irányi Dániel az esetre.
Petőfi után Táncsics is hamarosan megkapja a "zsidóbarát" címet. A kivetett, semmibe vett, ifjúkorában urasági hajdúk pálcájától hajtva robotoló jobbágyszármazék régtől fogva szánakozással és együttérzéssel figyelte a jogfosztott zsidóság sorsát. Most, 1848 tavaszán a sajtóban áll ki a zsidók jogaiért a nemzetőrségügy kapcsán. Vihart arat: a pesti német polgárok ellenem föllázadtak, kiáltozván, hogy: ha tudták volna, miszerint én a zsidóknak fogom pártjukat, hogy azoknak vagyok barátjuk, börtönömből ki nem szabadítottak volna. Határtalan dühökben agyonlövéssel is fenyegettek. De a harcedzett és börtönhöz szokott Táncsicsot nem lehet megfélemlíteni. Zsidó nemzetőrcsapatot toboroz, amelynek tagjai - a hozzájuk csatlakozó néhány nem zsidó fiatalemberrel együtt - közfelkiáltással megválasztják kapitánynak, még egy díszkardot is kap tőlük.
Hogy Táncsicsot mennyire komolyan foglalkoztatta zsidóság és magyarság viszonya, egy korábbi írásából, a háromszor megcenzúrázott, végül Kolozsváron 1836-ban kinyomtatott, majd azonnal betiltott Pazardi című munkájából derül ki leginkább. A didaktikus irányregényt - mint az első oldalon olvasható - jogtalanul üldözött s ok nélkül gyülölt zsidó vallású embertársainak tiszta morályi (=erkölcsi) szeretetből ajánlja a szerző. Pazardi Tóbiás földbirtokos tönkremenésének és bukásának stációit követhetjük végig a könyvben: a tékozló, birtokán minden ésszerűségnek fittyet hányva gazdálkodó - jobban mondva: garázdálkodó - ősnemes nem csupán magát, hanem léhaságban és műveletlenségben felnőtt fiát, Pazardi Gyurit is tönkreteszi. Ám szerencséjükre a történet jó szelleme, egyben kettejük eszmei súly- és ellenpontja, a zsidó Izsák gazda képes útját állni a végromlásnak. A maga erejéből meggazdagodott, szorgos, becsületes és a gazdálkodást józan ésszel folytató zsidó árendás a történet pozitív hőse. Kétségbeesve nézi végig Pazardi Tóbiás tönkremenését, ám a hosszas külföldi utazgatásból egy fillér nélkül, lerongyolódva hazavergődő fián képes segíteni. Elsősorban példájával: Gyuri felismeri korábbi életének céltalanságát, az Izsák gazdától kölcsönkapott pénzen telket bérel, ásót, kapát vásárol, s művelni kezdi, mégpedig a maga keze munkájával, földecskéjét. A regény legvégén Izsák gazdával közösen szétszaggatják és tűzre vetik a család nemesi levelét.
Gyuri voltaképpen megtért, hiszen korábbi identitását újra cserélte, léha nemesemberből munkás polgárember lett belőle, nevét is Pazardiról Munkásira változtatta. De úgy is mondhatjuk, hogy asszimilálódott, igaz, a szokotthoz képest fordított irányban: "magyar" tulajdonságait levetkezte, és Izsák gazda "zsidó" tulajdonságait tette magáévá. Amivel - sugallja Táncsics - megmentette magát is, nemzetét és nemzete jövőjét is.
Táncsicsot ma már persze senki sem olvassa - pedig a Pazardit érdemes lapozgatni (esetleg Csoóri Sándor Nappali hold című 1990-es esszéjének a társaságában). Ha máskor nem, hát a regény szerzőjéről elnevezett díj odaítélésének az idején - hiszen a Táncsics Mihály-díjat az ő emberi példájához felnőni, az ő eszmei örökségét híven képviselni és továbbvinni leginkább képes újságírók kapják.
