Mélyi József: Pálya a magasban

Háromfalas ha

Egotrip

"Ha"-val kezdődő mondatnak a sportban nincs értelme. Annak ellenére, hogy edzők, sportolók, riporterek, fizetett és amatőr szakértők folyamatosan ismételgetik, az az igazság, hogy magának a mondatnak nincs értelme. Sőt, azt gondolom, hogy a sportnak csakis a "ha"-val kezdődő mondatok miatt van értelme, de ez a gondolat már messzire vezetne.

Mégis, tekintsünk messzire, ahol talán használható a kijelentés. Mondjuk a filmre, mert ott például értelmetlen azon gondolkodni, vajon mi történt volna, ha Bud Spencer elhibázza utolsó dobását az És megint dühbe jövünk híres jelenetében, amikor hosszú göndör parókában hajigálja a falra a kislabdát, egy banánformájú kosár segítségével. A filmben természetesen nincsen semmilyen "ha", Ramón Serrano, alias Charlie Firpo mindenképpen győz. Gyerekkorunkban ezt a furcsa és vonzó sportot pelotaként azonosítottuk, pedig nem teljesen az, hanem annak főleg Floridában elterjedt válfaja, a jai alai. Ez a sportág is baszk, neve különös módon azt jelenti: boldog ünnepet. A hatvanas-hetvenes években volt a legnépszerűbb, óriási csarnokokban, gyakran tízezer (fogadást kötő) néző előtt játszották. A legkiemelkedőbb játékos abban az időben a - természetesen - baszk "Patxi" Churruca volt, Serrano figurájában valószínűleg az ő legendája is benne van. A baszk túlsúly miatt a szervezők a hatvanas években egyébként érdekes trükkhöz folyamodtak, a bajnokságokat nemzetek közötti versengésként hirdették meg; persze valamennyi országot baszkok képviselték, a Fülöp-szigetek csapatában szerepelt kivételként egyetlen mexikói. Mivel a sportágnak hagyományosan sok zsidó nézője is volt, a rendezők egy időben Izrael csapatát is megversenyeztették. A két izraeli játékos neve Egurbi és Ituarte volt...

A sportszociológusok nyilván jól megindokolták már, a jelenség mindenesetre messziről nézve is tagadhatatlan: a zsidó sportolók nemzetközi dicsőségcsarnokában többen vannak, akik pelotaszerű játékban tűntek ki. Sőt mi több, van egy olyan sportág, amelyben a zsidó játékosok évtizedeken át egyeduralkodók voltak, ez pedig a négyfalas kézilabda, vagyis az amerikai handball. A játék egyáltalán nem hasonlít a normális kézilabdához, tulajdonképpen olyan, mint a squash, ugyanolyan kalitkában is játsszák, csak éppen ütő nélkül: a játékosok a tenyerükkel püfölik vissza a falra a labdát. Az És megint dühbe jövünk elkészítése idején ebben a sportágban Paul Haber volt a legnagyobb név, aki valószínűleg maga is bekerülhetett volna a halhatatlan zsidó sportolók közé, ha nem iszik olyan erősen, nem cigarettázik állandóan, vagy két meccs között nem áll le folyton csajozni. Volt olyan többnapos torna, ahol Haber minden éjjel csak egy-egy órát aludt, ebből kifolyólag minden első játszmáját el is veszítette, mert saját bevallása szerint percekig mindig csak azon töprengett, vajon életben van-e még. Ennek ellenére mindenkit legyőzött. Egyszer különös módon még egy ütős ember ellen is kiállt; a hasonló pályán játszott racquetball és paddleball koronázatlan királya, dr. Bud Muehleisen San Diegó-i fogorvos ellen az első meccsen diadalmaskodott, a másodikon alulmaradt - puszta kézzel.

Volt egy ember az amerikai kézilabda történetében, akit dr. Muehleisen valószínűleg a második meccsen se vert volna meg: Jimmy Jacobs, minden idők legjobbja, aki még az ötvenes évek közepén vette át a stafétabotot a kiöregedett Vic Hershkowitztól, hogy aztán egészen a hatvanas évek végéig veretlen maradjon. Időközben csupán hatszor nyert egyéni bajnokságot, mert gyakran volt sérült, illetve nem akadt méltó ellenfele. Egyszer egy páros tornán, kiélezett helyzetben megkérte partnerét, hogy szálljon ki egy időre - így egymaga fordította meg a meccset. Különös játékeszméi voltak, a jobb kezét kardnak, a balt pajzsnak tekintette, értett a pszichológiai hadviseléshez, általában átvette ellenfelei stílusát, leszállt a szintjükre, hogy aztán ott győzze le őket.

Amatőrökkel is szeretett játszani, inkognitóját pedig a sportág relatív ismeretlensége miatt jól tudta őrizni. Egy alkalommal Kanadában járt, üzleti ügyben, s a nap végén benézett az egyik helyi kézilabda-egyesülethez, hátha talál egy partnert, aki játszana vele. Egy helyi erő rá is állt a meccsre, de csak úgy, ha pénzben játszanak. Jacobs húzódozott, bevallotta, hogy nagyon jó játékos, de a férfi mindenáron fogadni akart, két dollár lett a tét. Jacobs 21:19-re nyert, de az ellenfél úgy érezte, akár meg is verhetné a nagyképű amerikait, s azt javasolta, legyen dupla vagy semmi; legfeljebb két pont előnyt kért. Jacobs megint szorosan nyert. A férfi vérszemet kapott, immár nyolc dollárra emelte a tétet. A világ legjobb játékosa azt mondta, csak abban az esetben egyezik bele, ha ő szabhatja meg, mekkora előnyt ad. Jacobs 19 pontos fórt adott és 21:19-re nyert. A férfi most már belátta, hogy ki a jobb, de búcsúzóul még megjegyezte, igazi profi játékos akkor válhatna Jacobsból, ha ütésnél a súlypontját inkább a hátul lévő lábára helyezné. Néhány hónap múlva Jacobs egy nagy tornára érkezett valamelyik amerikai város handballkomplexumába, ahol az előtérben nagy meglepetésére kanadai ellenfelét pillantotta meg, aki éppen egy kétméteres posztert nézegetett, rajta Jacobs, a bajnok. Köszöntek egymásnak, a kanadai férfi pedig a képre mutatva csak annyit mondott: "Látom, megfogadta a tanácsomat."

Jim Jacobsról azt mondják, bármilyen sportágban világhírű bajnok lehetett volna. Elképesztő energiáit azonban nemcsak a sportba ölte: övé volt a világ legnagyobb képregény-, illetve bokszfilmgyűjteménye. Igazi szenvedélye volt a boksz, s visszavonulása után maga is készített dokumentumfilmeket, az egyikért Oscar-díjra jelölték. A legendás Cus D'Amato barátja volt, vele együtt menedzselt profi bokszolókat, köztük az ifjú Mike Tysont. Még ma is sokan vitatkoznak arról, mi lett volna, ha Jacobs nem hal meg 1988-ban leukémiában, s így Tyson nem veszíti el D'Amato után a második pótapját is. Talán nem kerül börtönbe, talán nem harapja le Evander Holyfield fülét, talán minden idők legjobb bokszolója lett volna.

Az ilyen gondolatjáték nem ritka a boksz világában, a rajongók és a szaklapok például gyakran rendeznek képzeletbeli meccseket a régmúlt és a közelmúlt bajnokai között. Valahol megtaláltam azt a "mi lett volna, ha" mérkőzést is, ahol a kilencvenes évek Tysonja ütötte ki a hetvenes évek (akkoriban Ali ellen is ringbe szálló) Joe Bugnerjét. Persze lehet, hogy a Szőregről származó Bugner Jóska karrierje is másként alakult volna, ha nem jelenik meg gonoszként az Én a vízilovakkal vagyok című filmben, 1979-ben. Vagy ha nem Bud Spencer az ellenfele.

Figyelmébe ajánljuk