A mesében a hősök lehetnek kicsik vagy nagyok, a birkózásban is egyformán csodáltam Hüvelyk Matyit és Vasgyúrót - gyermekkoromban az akkor hozzám hasonló nagyságú Rácz Lajost és a háromszor akkora Balla Józsefet. A leghősiesebb kis mesefigurám azonban nem magyar volt, hanem az olasz származású német, Pasquale Passarelli, aki az 1984-es Los Angeles-i olimpián az 57 kilogrammos súlycsoport döntőjében egy japán birkózó ellen küzdött. A japán másfél perccel a vége előtt levitte a németet, aki csak hídban tudott védekezni, ez pedig ennyi ideig tudvalevőleg kibírhatatlan. A nyugatnémet tévé kommentátora a némiképp háborús reminiszcenciájú "a hidat tartani kell" felszólítással biztatta Passarellit, aki valóban kibírta, igaz, utána úgy kellett odatámogatni a bíróhoz, hogy magasba emelhesse a karját.
Mesehősök talán a szovjet óriások között akadtak a legnagyobb sűrűségben. Például a legöregebb. Az 1952-es szabadfogású nehézsúlyú bajnok, a grúz Arszen Szpiridonovics Mekokisvili (egyébként a grúz népi birkózás, a csidaoba nagymestere) negyvenévesen szerezte meg az olimpiai aranyat, 42 volt, amikor világbajnok lett, de még 44 évesen is a legjobbnak bizonyult a szovjet bajnokságban, amelyről évtizedeken át köztudott volt, hogy nehezebb megnyerni, mint bármilyen világversenyt. Ugyancsak a helsinki olimpián győzött, de kötöttfogásban az észt Johannesz Johanneszovics Kotkasz, aki szintén nem volt fiatal, hiszen már az 1938-as Eb-n is ő nyert. De nem a kora miatt lett nevezetes, és még csak nem is azért, mert kalapácsvetésben és szambóban is szovjet bajnokságokat nyert, hanem egy legenda miatt. Az olimpiáról hazatért bajnokokat maga Sztálin fogadta, kezet fogott mindegyikükkel, és itt-ott volt egy-két kérdése vagy megjegyzése is. Kotkaszhoz érve így szólt: "Azt mondták nekem, hogy maga a legerősebb ember a világon, így van ez?" "Így van" - válaszolta Kotkasz, és abban a pillanatban a kísérők és testőrök legnagyobb megdöbbenésére Sztálin hóna alá nyúlt, felemelte, előrenyújtott karral körbefordult vele, majd finoman visszahelyezte a földre. A bölcs vezér ekkor csak ennyit mondott: "Erős emberek élnek Észtországban."
A következő hatalmas egyéniség sikersorozata még Hruscsov idején kezdődött (első világbajnokságán csak Dietrichtől kapott ki), fénykora pedig már jócskán Brezsnyev idejére esett (tíz év alatt világversenyen csak egyszer győzték le). Alekszandr Medvegy háromszor nyert olimpiát szabadfogásban, és kevesen gondolták, hogy ezt az óriást - akinek nagymamája a maga 192 centijével csak kicsivel volt alacsonyabb, mint a nagypapája - valaki még felülmúlhatja. Aztán mégis jött a novoszibirszki medve, Alekszandr Karelin, aki csaknem egyidős velem, de már hatévesen magasabb és erősebb lehetett, mint én valaha voltam vagy leszek. A nyolcvanas évek közepén kezdte csaknem másfél évtizedes diadalútját, mindent megnyert, ami megnyerhető: háromszoros olimpiai, kilencszeres világbajnok lett. 190 centiméteres magasságához 130 kilós súly társult, s ami a meglepő: az egész csupa izom. Specialitása a róla elnevezett Karelin-emelés volt; akármilyen nehéz súlyú ellenfelét egyszerűen felnyalábolta, a levegőbe emelte, majd ledobta - ez a technikája kicsit mindig a James Bond Vasfogújára emlékeztetett. Aztán a kegyetlen Karelint is elérte a végzet, majdnem úgy, mint a mesében. Negyedik olimpiáján, Sydneyben, a döntőben a teljesen esélytelennek gondolt, 140 kilós wyomingi farmergyerek, Rulon Gardner ellen birkózott. A félelmetes oroszt ekkor már évek óta nemhogy legyőzni nem tudták, de még csak pontot sem szerzett ellene senki. A döntőben azonban egy pillanatra figyelmetlen volt, a negyedik percben egy összekapaszkodásnál szétcsúszott a keze, ezért az amerikainak egy pontot ítéltek. Gardner ezt őrizte eltáncolva, gyürkőzve, fogást bontva további öt percen keresztül, és nyert.
A birkózás pedig valószínűleg abban az öt percben vesztette el a reményt, hogy hosszú távon az olimpiák programján maradjon. Ha Gardner eldobta volna Karelint, mint Dietrich egykor Taylort, ha az egyik kilencven másodpercig hídban tartotta volna a másikat, s az mégis nyer, akkor még ma sem merné megkérdőjelezni senki a legendáit újratermelő sportág létjogosultságát. De hogy a nagy orosz medvének egy kicsit szétcsúszott a keze, méghozzá egyetlen kis pontért - ez egyáltalán nem mesebeli fordulat. És nincs mese, a NOB szégyenszemre most azt javasolja, hogy a legrégebbi sportot vegyék ki az olimpia műsorából. A legendák lehetőségétől fosztják meg a gyerekeket, az ostobák.
