Muraközy Balázs: Ingyenebéd

Sajtostul a házba

  • Muraközy Balázs
  • 2012. július 14.

Egotrip

A magyar gazdaságpolitikai tündérmese valóra váltása nem csak az államadósság elleni küzdelmet kívánja meg. A kormányzatnak olyan részletekre is figyelni kell, mint az emberek trappistasajt-ellátása. A vonatkozó erőfeszítésekről tudósít a következő hír:

"A nagy áruházláncok képviselői ígéretet tettek arra, hogy az import UHT tejet és a külföldről érkező trappista sajtot leveszik a polcaikról - tudatta közleményében a Vidékfejlesztési Minisztérium. Vámos György, az országos kereskedelmi szövetség főtitkára szerint ilyen ígéret nem hangzott el."

Mindig öröm látni az ilyen előremutató tárgyalásokat - a felek nyitott szívvel meghallgatják egymást, majd a kölcsönös megértés jegyében megtalálják a megoldást. Ha nem is ugyanazt mindegyik fél.

Az ötlet azért gyanús kissé mégis, mert a külföldi trappista kiebrudalása csökkenti a versenyt, és növeli az árakat. Vajon miért jó ez a fogyasztóknak? Emlékezhetünk például a kormányfő szenvedélyes felszólalására a külföldi "élelmiszerszeméttel" szemben, amit ma már szigorú ellenőrzésnek vetnek alá. Ez az egészségügyi jellegű ellenőrzés sem tudja azonban kiszűrni a kevésbé ízletes termékeket: márpedig az ízletesség érvét előszeretettel alkalmazzák például a gyümölcstermelők, amikor a külföldi eper vagy dinnye behozatalának korlátozására próbálják rávenni a kormányzatot.

Első ránézésre nem teljesen világos, hogy miért kell megvédeni a fogyasztókat a rossz ízű gyümölcstől. Hisz - például a termék megkóstolásával - meggyőződhetnek az élvezeti értékéről. Ha ez rossz élmény lesz, legközelebb máshol vásárolnak. Akkor talán a fogyasztók általános informálatlanságáról lehet szó? Képzeljük el például, hogy a fogyasztók minden télen elfelejtik, milyen ízűek a különböző gyümölcsök, ezért minden tavasszal vesznek egy adag gyümölcsöt. Ha ez a korábban piacra kerülő gyümölcs külföldi - és ezért nem elég ízletes -, a fogyasztóban téves elképzelés alakul ki az összes eperről: élményét általánosítva azt hiszi, hogy minden eper rossz ízű. Így az év további részében már nem vesz több epret, akkor sem, amikor a megfelelő ízű magyar eper is megjelenik a piacon. A külföldi termelők gyakorlatilag megtévesztik a fogyasztót az eper ízével kapcsolatban, és megfosztják az ízletes eper élvezetétől. Nyilvánvaló, hogy a kormányzatnak kell fellépnie ez ellen.

A fenti érv persze kissé kevésbé lesz meggyőző, ha nem abból indulunk ki, hogy a fogyasztó tökhülye. Ebben az esetben az importkorlátozást a választékcsökkenés és az áremelkedés okaként fogjuk látni. Ráadásul ez a logika még kevésbé alkalmazható a tejre és a trappista sajtra. Ha egy gyermek szlovák tejet kóstol meg először, akkor egész életében azt hiszi majd, hogy rossz ízű a tej, és rászokik a sörre? Már-már tragédiával fenyeget az is, ha a gyanútlan fiatal fogyasztók netán a trappista sajtról gyűjtenek be traumatikus első élményt, és emiatt a camembert-re vagy a mozzarellára kapnak rá. Ezt mindenképp meg kell akadályoznia a kormányzatnak!

Mindez azonban pusztán elméleti okoskodás. A külföldi tartós tej és trappista sajt kiűzetéséről szóló tudósításban ugyanis még véletlenül sem kerültek elő a fogyasztók. Maga Budai Gyula fejtette ki, hogy a kapcsolódó törvényhozás során "a legfontosabb szempont a belföldi piac védelme". Úgy tűnik, a fogyasztók egyetlen szerepe az, hogy kifizessék a kormány politikájának hatására emelkedő árakat.

Érdekes dolog az Európai Unión belüli piacvédelem. A közös piac elveivel - és nyilván az unió jogszabályaival is - ellentétes lenne az a törvény, amely megtiltaná a külföldi tejtermékek árusítását egy tagállamban. A kormány ezért nem hozott ilyen törvényt, hanem inkább önkéntes nyilatkozatra próbálja rávenni az üzletláncokat.

Az informális nyomásgyakorlás mellett a piacvédelem további eszközei a látszólag más célt, valójában mégis a piacvédelmet szolgáló törvények. Ezek egyike a külföldi élelmiszerek már említett extra vegzálása. A mostani egyeztetésre pedig egy újabb törvényjavaslat miatt került sor, amely megtiltja, hogy az élelmiszerüzletek eltérő haszonkulcsot alkalmazzanak az ugyanolyan hazai és külföldi termékek esetében. A törvény indoklásából nem derül ki, hogy eddig miért alkalmaztak ilyen gyakorlatot az üzletláncok. Pedig mindenképp jó volna tudni ezt - hiszen ha e gyakorlatnak nemcsak az eltérő alkuerő volt az alapja, hanem a költségek is eltértek, akkor közel sem biztos, hogy ez az intézkedés használ a hazai beszállítóknak vagy a fogyasztóknak. Hasonló eszköz az állami támogatás: tavaly például 15 millió forinttal javította a minisztérium a magyar dinnye piaci lehetőségeit (bármit jelentsen is ez).

A lopakodó protekcionizmus még ennél is feltűnőbb gyakorlata a külföldi vállalatok szorongatása. Emlékezhetünk a külföldi vállalatok és a CBA eltérő adóztatására, vagy arra, hogy az Erzsébet utalványt jó ideig csak a hazai tulajdonú üzletekben lehetett beváltani. Az utóbbi évek gazdaságpolitikájának egyik citromdíjas teljesítménye a cukorbomba-elhárító állami cukorprogram volt, melynek során elvileg olcsóbb, állami cukrot lehetett kapni a magyar tulajdonú üzletláncokban. És még sorolhatnánk.

Az EU-n (vagy akár a WTO-n) belül megtűrt protekcionizmus szerencsére sokkal kevésbé káros, mint amikor az országok tetszésük szerint vethettek ki vámot a különféle termékekre. A magas vámokhoz képest a fenti példák inkább pitiánernek tűnnek. Az ilyen lopakodó protekcionizmus azonban éppen azért káros, amiért károsak voltak a magas vámok, amelyek ellen a közgazdászok már a 18. században is felléptek. Akadályozzák a kölcsönösen előnyös cserét az országok között. Az egyik ország intézkedéseire más országok is hasonlókkal reagálnak: Szlovákiában például olyan törvényt fogadtak el nemrég, amely a külföldről érkező élelmiszerek különösen lelkiismeretes ellenőrzését írja elő. A sikeres magyar exportágazatokat a magyar trappista sajt "védelméhez" hasonló intézkedések sújthatják a külföldi piacokon, csökkentve az árakat és a választékot. Nem beszélve a különféle ágazatoknak nyújtott állami támogatásokról: a magyar kincstár ebben nem tud majd lépést tartani nyugat-európai versenytársaival. Az olyan, üres államkasszájú, nyitott gazdaságoknak, mint amilyen a magyar, leginkább az az érdeke, hogy az unió korlátozza a válság által felerősített lopakodó protekcionizmus lehetőségeit - nem pedig az, hogy élelmiszerszemét-ellenőrzési versenyt indítson be szomszédaival.

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.

Tudás és hatalom

Második ciklusának elején Donald Trump nekitámadt a legjelesebb amerikai egyetemeknek is. Elnöki hatalmát – amely ezen a területen erősen kérdéses, a végső szót a bíróságok mondják majd ki – immár arra is használja, hogy fél tucat elit magánegyetemet zsaroljon állami források visszatartásával és adószigorítások kilátásba helyezésével: ha nem regulázzák meg palesztinpárti tanáraikat és diákjaikat, és nem számolják fel esélyegyenlőségi programjaikat, oda a washingtoni pénz.