Ha a szélső zöldeket kihagyjuk, a célban nincs is vita: bármely ég néz le rája, Lisszabontól Tallinnig a gyarapodást és a belőle fakadó munkahelyeket akarja szocdem és kereszténydemokrata, liberális és pártonkívüli centrista egyaránt.
De mitől nő a gazdaság? És mi köze van ennek a közjegyzők és taxik szabályozásához? Az első kérdésről tudunk ezt-azt. A nyerő kombinációnak bizonyosan része a jó intézményekkel, különösen világos, a bíróságon gyorsan és olcsón kikényszeríthető tulajdonjogokkal megtámogatott és kordában tartott kapitalizmus; a technológiai fejlődés; az olcsó tőke és a képzett munkaerő; a rendezett közpénzügyek és az alacsony infláció - bár a végső, teljes választ annyira nem ismeri még a közgazdaságtan, hogy kénytelen külön szubdiszciplínát szentelni neki (ez a növekedéselmélet).
De mi a teendő akkor, ha kormány úgy akar növekedést, hogy elvből vagy kényszerűségből lemond azokról az eszközökről, amelyek a jövő felélése árán, hitelből bikáznák be a gazdaságot? (Bár a keynesiánusok szerint ez is jó ötlet lehet.)
Az egyszerűség kedvéért tekintsünk most el attól, hogy a kívánatos intézkedések vonzerejét a politikusok számára gyakran csökkentik népszerűség-romboló hatásaik. Mit a teendő, ha ragaszkodunk a tankönyvekhez, ha betartjuk az ortodoxiát?
Ezt a kérdést tette fel magának Mario Monti, a volt uniós biztos független gazdaságmentő kormánya Olaszországban. A választ pedig, úgy tűnik, az egyes piacok működésével foglalkozó mikroökonómiából és a politika logikáját feltáró közösségi választások elméletéből vezette le; mégpedig a Mancur Olson amerikai közgazdász által összerakott keret alapján (The Rise and Decline of Nations, 1982). Eszerint ha háború, szétválás, összeolvadás fel nem ráz és szét nem zilál egy fejlett országot, a növekedéshez szükséges változásokat a meglevő hasznok szétosztásáról szóló, idővel szaporodó, a versenyt korlátozó politikai alkuk teszik egyre nehezebbé. A kartellek, a belépési korlátok, a változást nehezítő és a befolyásos szereplőket helyzetbe hozó és helyzetben tartó, elkényelmesítő részszabályok. E változások közül a legfontosabb az a fájdalmas folyamat, amikor a tőkét tulajdonosai kivonják a kevésbé hatékony befektetésekből, és az új, hatékonyabb iparágakba, vállalatokba fektetik, amit a munkaerőnek is követnie kell. A demokráciákban egy idő után az elosztási alkuk szklerózisa elsorvasztja a növekedésbarát szabad versenyt.
Monti tehát nekifutott, hogy rendet vágjon azokon az olasz részpiacokon, ahol az állam által fenntartott kartellek és hatékonyságromboló belépési korlátok védték a változásban ellenérdekelt szereplőket. Vissza a szabad verseny ortodox rendjét! Igyekszik rugalmasabbá tenni a munkapiacot (ez az eufemizmus leginkább azt jelenti: legyen könnyebb kirúgni a munkavállalókat), és gyengíteni azokat a szabályokat, amelyek akadályozzák a versenyt, és magasan tartják az árakat a legkülönbözőbb piacokon - a patikáktól a közjegyzői szolgáltatásokig. Reformjainak szimbolikus terepe az agyonszabályozott, ezért drága taxipiac deregulációjának kísérlete lett.
Monti könnyen elbukhat, de legalább világos, mit miért csinál. Ezért jó összehasonlítási alapot nyújt az Orbán-kormány növekedésélénkítő intézkedéseinek megítéléséhez.
A kétharmaddal a választási csata szabályait is átírni képes, a média nagy részét is kontrolláló magyar kormánynak nagyobb a mozgástere, mint az államcsőd hideg leheletétől megriadt, de tőle idegen pártok parlamenti szavazataitól függő Montinak. A gazdaságpolitikai cél is közös: a növekedés.
Mégis, Montiéhoz képest az egyes részpiacokat érintő magyar reformintézkedések zavarba ejtően összevisszának tűnnek. Íme egy csokornyi az elmúlt két év azon hazai intézkedéseiből, amelyek a gazdasági növekedést érintik, és a részpiacokat szabályozzák.
A második Fidesz-kormány visszacsinálja a Gyurcsány-kormány versenyt indukáló patikareformjainak zömét. (-)
Nagy svunggal adminisztratív tehercsökkentő programot hirdet meg. (+)
Eközben kiszámíthatatlanabbá, változékonyabbá válik az adózási környezet. (-)
Az új munka törvénykönyve rugalmasabbá teszi a már korábban is viszonylag rugalmasnak tartott magyar munkaerőpiacot. (+)
Az adójóváírás eltörlésével és a minimálbér emelésével hatékonyságromboló és növekedést akadályozó módon torzítják ugyanezt a piacot. (-)
Utóbb bejelentik, az előző pont hatásait némiképp ellentételezve, hogy csökkentik a pályakezdők minimálbérét. (+)
Eközben erősítenek egyes, a változásokban ellenérdekelt érdekcsoportokat, például kötelezővé teszik a kamarai tagságot. (-)
Ugyancsak eközben gyengítenek másokat, például a szakszervezeteket. (+)
Államosítanak, és állami vállalatokat hoznak helyzetbe korábban többé-kevésbé kielégítően versenyző piacokon, például a telekommunikációén. (-)
A budapesti taxipiac tervezett szabályozása különösen árulkodó: egy hatékony, alacsony árakat és kielégítő minőséget produkáló versenypiacot most készül a főváros egy szabályozott, magasabb árú, kevesebbek számára elérhető kartellpiaccá átformálni. (-)
Két év múltán jogos elvárás lenne, hogy lássuk, mi is a stratégia, mi mozgatja a bábukat. A fenti intézkedésekhez egyenként az újságolvasó tud kormányzati motivációkat rendelni: felelőtlen korábbi ígéretek, népszerűség-hajhászás, társadalompolitikai célok, kormánypárt-finanszírozás, költségvetési kényszer, piaci nyomás, az első Orbán-kormány megemésztetlen gazdaságpolitikai öröksége. De az egész nem áll össze. Még ha minden egyes intézkedés sikeres is, mitől lesz itt növekedés?
Nem kötelező mindenkinek hinnie Mancur Olsonnak. De ha van ebben az egészben valami koherencia, a kormány saját érdekében rámutathatna: milyen, a tények által is alátámasztott épkézláb gondolati keretben állnak össze ezek az intézkedések növekedéspárti gazdaságpolitikává? Ha már a kolumnista politikai gazdaságtani műveltsége hiányos és maga nem találja meg a polcon a megfelelő szakirodalmat.
Amíg nem kapunk választ, marad a feltételezés: a kormányzat strukturálatlanul, összevissza kapkod. Intézkedései nem állnak össze konzisztens növekedéspárti gazdaságpolitikává. Feltéve, de meg nem engedve, hogy minden egyes intézkedése önmagában sikeresen végrehajtatik, gazdaságpolitikájának egésze akkor is kudarc lesz.
Ez lenne a tündérmese?
