K. időnként elgondolkozott, vajon mi lett volna, ha világirodalmi névrokona, K. földmérő megéri, hogy szétpattan a varázs. A kastély ura, Westwest gróf meghal vagy eltűnik, Erlanger alázatosan hajlong K. előtt, Klamm szabadkozva, sőt szinte kissé riadtan kér elnézést, amiért korábban nem sikerült találkozniuk. K. beléphet az irattárba, ahol újra meg újra leomlanak a mennyezetig tornyosuló papírhalmok, de az aktáját nem találja meg. K. rájön, hogy az ügyéről így sem tud meg többet, így sem sikerül megfejtenie a kastély titkát. Valószínűleg azért, mert nincs titka, és nem is volt.
1989 ősze előtt K. csak szolgálati tevékenységük közben találkozott az állambiztonsági szervezet tagjaival: a bérház kapujában ődöngve megfigyelték, követték, átkutatták a lakását, kihallgatták. De szolgálatban sem voltak arctalanok, gesztusaik, megjegyzéseik sok mindent elárultak róluk. Az egyik házkutatás vezetője, akinek szűk civil nadrágja zsebében kirajzolódtak a maroklőfegyver körvonalai, úgy viselkedett, mint Nagy Lajos 1919, május című novellájának - állítólag Lukács Györgyről mintázott - komisszárja. Látszott rajta, hogy házkutatás közben is a proletariátus világméretű győzelméért harcol. Megjegyzései nyilvánvalóvá tették, meg van győződve róla, hogy az ellenzéki-ellenséges elemek - vagy-vagy - végső soron a fasizmus oldalára álltak. K. kicsit sajnálta, mert egyébként nem tűnt ostoba embernek. Ellentétben Varga alezredessel, aki csak ordítozott és káromkodott, mint egy békebeli csendőr. A fiatalabb házkutatók érdeklődve nézegették a K.-ék konyhájában kifüggesztett családi képeket, köztük K. jó kiállású apósának fiatalkori, bőrkabátos képét. "Az édesapjaÉ" - nyugtázta a fiatalember Éva válaszát. - És mivel foglalkozik? - kérdezte, hiszen a kabátja alapján akár ávós is lehetett. "Erdőmérnök volt - felelte Éva -, de már régebben meghalt." "Erdőmérnök! - sóhajtotta a házkutató. - Tudja, én is erdész szerettem volna lenniÉ"
Ezek azonban mind csak kiküldöttek voltak, afféle falutitkárok. Az első igazi kastélybeli úrral, Horváth József vezérőrnaggyal a III/III-as Csoportfőnökség még aktív vezetőjével K. a televízió akkoriban nagy nézettségnek örvendő műsorában, a Napzártában találkozott. A tábornok (nyugodjék békében) hiú és szószátyár ember volt, K. sokszor elgondolkodott, hogyan kerülhetett a titkosszolgálati hierarchia második legfontosabb posztjára, hiszen ez a szakma mégiscsak zárkózottságot igényel. Horváthtal a poligráf is tehetetlen lett volna: úgy hazudott, hogy talán maga is elhitte, amit éppen mond. Mindezek következtében a média kedvence lett, minden állambiztonsági kérdésben ő nyilatkozott, és "ő csak tudja" alapon hittek is neki. A Napzárta műsorvezetőjének kérdésére tiszti becsületszavát adta, hogy K. telefonját már nem hallgatják le. Pechje volt, a Duna-gate ügy során nyilvánosságra került dokumentumokból kiderült: a lehallgatók éppen a tévébeszélgetés napján jelentették, hogy K. telefonon felkérte Reinhard Weisshuhn keletnémet ellenzékit, legyen a hamarosan meginduló heti Beszélő berlini tudósítója. A vezérőrnagy nyomban nyilatkozott a televízióban (1990. január 5.): nem ők hallgatták le K.-t, hanem a német Stasi Weisshuhnt. Ezt K. még el is hitte, mert a beszélgetésben elhangzott német nevek mind jól voltak írva. Ám a tábornok meggondolta magát, és 1990. június 13-án azt mondta a Pesti Hírlapnak: 1989 szeptemberében azért újították fel K. és társai telefonjának korábban megszüntetett lehallgatását, mert információt kaptak arról, hogy "az SZDSZ és a Fidesz létrehozott egy fegyveres csoportot, amelynek az lenne a feladata, hogy behatoljon a biztonsági szolgálathoz, és megszerezzen anyagokat, valamint az ügynökök névsorát". Bár fegyveres csoportról nem volt szó, annyi igaz, hogy Csáki István őrnagy 1989. szeptember 25-én jelentette: egy magát Lászlónak nevező fiatalember, aki állítása szerint a Fidesz "szűkebb magjához" tartozik, arról számolt be, hogy az SZDSZ és a Fidesz egy csoportja azonosítani próbálja az állambiztonsági szervezet operatív tisztjeit és ügynökeit. A következő hónapokban a "László" dosszié egyre dagadt, az anyaghoz csatolták K. telefonbeszélgetéseinek leiratát, csak éppen László kilétét nem sikerült megállapítani.
A Pesti Hírlapnak adott interjújában a tábornok azt is állította, hogy ő már a hetvenes évek végétől olyasféle reformokban gondolkodott, amilyeneket a Beszélő javasolt a nyolcvanas években. Minden csacsiságban lehet valami igazság. K. és Hack Péter 1989 februárjában programtéziseket dolgozott ki a rendőrség és a Belügyminisztérium reformjáról, amelynek lényeges eleme volt, hogy az állambiztonsági szervezetet államtitkári vezetéssel el kell különíteni a rendőrségtől és a Belügyminisztériumról. A tézisekről rendezett vita meghívóját és magát a szöveget az SZDSZ elküldte a Belügyminisztériumnak és az MSZMP Központi Bizottságának. Az utóbbitól hamarosan meghívót kaptak, a nemrégiben megalakult párt nevében Szabó Miklós és K. kereste fel az állampárt székházát. Ott Tóth András, Fejti György illetékes KB-titkár helyettese fogadta őket. A vitára ugyan nem mennek el, mondta, de a javasolt reformok messzemenően egybevágnak az MSZMP reformelképzeléseivel. Az állambiztonsági szervezet vezetői most nyilván vakarják a fejüket, hogy miképp szerezhette meg az SZDSZ ezeket a triplanullás, szupertitkos terveket. K.-ék szabadkoztak, a leírt javaslatok részint nyugat-európai mintákat követnek, részint kézenfekvőek. Tóth András azonban somolygott, mint aki tudja, amit tud. Tabajdi Gábor és Ungváry Krisztián Elhallgatott múlt című könyve szerint az állambiztonsági szervezet átalakításának tervezetét nagyrészt valóban Horváth József dolgozta ki. A K.-ék által javasolt államtitkári posztot pedig 2002 és 2005 között Tóth András töltötte be.
A Pesti Hírlap-cikk megjelenése után a Napzárta újból összehozta K.-t és a tábornokot. A közös szereplés után csendesen ballagtak hazafelé, akár K. földmérő és Klamm főtisztviselő. "A Duna-gate ügybe betegedtem bele - mondta a tábornok. - A reformok már készen voltak, a Cég rukkolt volna elő velük, és akkor jöttek maguk a leleplezésükkel." K. lelkifurdalását csak a közelmúltban enyhítette, hogy Ungváry Krisztián említett könyvéből értesült róla: a reformbarát tábornok pályafutása során azért 19, általában tetemes pénzjutalommal is járó magas kitüntetést kapott; a hazaiakon kívül elnyerte a Csehszlovák Felszabadulási Emlékérmet, a KGB Tiszteletbeli Munkatársa jelvényt és a szovjet Vörös Csillag Érdemrendet.
A "László"-dossziét 2001. április 23-án újra titkosították 2019-ig tartó hatállyal, a minősítését azonban 2004. november 3-án mégis feloldották. Érdemes volna történészeknek alaposabban elemezniük az iratköteget, talán kiderülne, hogy László verte-e át Csákit, Csáki Horváthot, Horváth Földesi Jenő államtitkárt, aki az ügyet "életveszélyesen komolynak" minősítette, vagy pedig ez volt az állambiztonsági szervezet utolsó nagy legendája, amellyel visszamenőleg törvényesíteni próbálták a töretlenül folytatódó jogellenes megfigyeléseket.
Utolsó? Szilvásy György tárca nélküli miniszter érvelése a parlamenti kordon fenntartása mellett, tájékoztatása az épület megtámadására készülő szélsőséges csoportokról K.-t László információira emlékeztette. Lehet, hogy Horváth vezérőrnagy szelleme még mindig ott tanyázik a Falk Miksa (korábban: Néphadsereg) utcában?
