Magánvalóság
Az igazságról
Elõször arról akartam írni, de nem lehet, mert senkit nem érdekel, és amúgy is csak mendemonda, hogy az MTA költségvetését állítólag 9 százalékkal csökkentették, most, az elsõ negyedév után pedig, mint ahogyan vagy két hónapja bátorkodtam megírni, most aztán igazán sok pénz jut a tudományra, két bizottság is éjt nappallá téve fáradozik azon, hogy azt a tenger pénzt elossza, szóval csökkentették, ugye tetszenek emlékezni, ahogyan az Akadémia halált megvetõ elnöke minden ízében, fejvesztve tiltakozott valamennyi nyilvános fórumon, hogy mekkora patáliát csapott, zengett tõle a magyar sajtó, tetszenek emlékezni? nem tetszenek?, na mindegy, szóval azért jól elintézõdött a dolog, mert a fiatalokat a polgárok saját kormánya amúgy is támogatja, ezért a fiatal, tehetséges kutatók számára kiírt Bolyai-ösztöndíj megnyirbálása nekik meg sem kottyan, ahogyan egy jeles kollégám fogalmazott, elõttük az élet, míg a melegkonyhás tudósklubot és a köztisztviselõktõl hemzsegõ titkárságokat nincs, aki megsegítse, szegényeket, ezért onnan nem lehet elvenni, egyszóval elõször errõl akartam írni, aztán arra gondoltam, ugyan, már megint valami (tudomány)politikai izé, jobb, ha nem keveredik abba bele az ember, emelkedjünk magasabb régiókba, rögtön itt van például a filozófia, azon belül is az ismeretelmélet meg az igazság tana, hogy jelesül mi az az igazság, és hogyan ismerjük meg, ez volna röpke eszmefuttatásom tárgya.
Ahogyan az oktatást az Oktatásügyi, a pénzügyeket a Pénzügy-, az ifjúságot és a sportot az Ifjúsági és Sport-, az igazságot az Igazságügyi Minisztérium ismeri a legjobban, gondolhatnánk joggal. Akkor sem jövünk zavarba, ha ebbõl az következik, hogy a nemzeti kulturális örökséget meg a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma. Hát igen, miért is ne. Azért választottuk ezeket a derék embereket magas pozícióikba, hogy a legjobban ismerjék területüket. Imigyen gondolkozhattak az építészek is, amikor az Igazságügyi Minisztériumhoz fordultak, hogy hát hol lenne az igazság, instállom, a tervpályázat, közbeszerzés, Nemzeti Színház, miegyéb körül, hogy tudná-e rendesen értelmezni nekik a törvényt a magas minisztérium. Mire föl az igazság ismeretére felhatalmazott minisztérium hazaküldte a megtévedt építészeket, szerénykedett, hogy õ ugyan nem, nem erre hivatott, nem az õ dolga, hagyják békiben. Nem is értem.
Nem is értem, mert bezzeg más derék emberek, akiket ugyancsak mink, a polgárok küldtünk magas pozíciókba, bezzeg nem óvatoskodnak annyit. Tudják, hogy a polgári kormányzás másként vélekedik az igazság miben- és hollétérõl. Az igazság, állítják, igenis megismerhetõ, sõt a birtokunkban van, ott kell hogy legyen, ha egyszer döntést hozhatunk felõle. Például ha egy parlamenti grémium megszavazza, hogy márpedig a médiakuratórium mûködése törvényes, mert hiszen törvényes, akkor az törvényes, és ez az igazság, punktum. Az objektív igazság kategóriája posztkomenista nyafogás, az igazságot igenis mindig átjárja a jog és a politika, ezt tessenek tudomásul venni. Ha tehát valaki akár a jog adta lehetõségeinél fogva, akár politikai okokból olyan pozícióban van, hogy igazságot oszthat, akkor az övé az igazság. A bíróé meg a politikusé. A politikusé inkább.
Mert ha például az alkotmánybíró, aki, ugye, csak egy egyszerû bíró, bírócska, mond valamit, akkor afelõl a parlament még mindig dönthet. A házbizottság, majd az ügyrendi bizottság szépen meg fogja mondani, hogy mi az igazság a háromhetentei ülésezés ügyében. Értelmezi az alkotmánybírósági döntést, és nincs apelláta. Ha már azért küldtük ezeket a derék embereket ebbe a pozícióba, hogy megmondják, mi az igazság. A bírókat például nem mi, polgárok választjuk, még az alkotmánybírókat sem, akkor mit akarnak? Majd az ügyrendi bizottság, többségileg. Az lesz az igazság, és úgy lesz.
Azért ez olyan megnyugtató, ezt tudni. Hogy van igazság, és tudjuk, hol van.
