László Géza: Visszajátszás

A racsnihatás

Egotrip

Régiónk gazdaságainak túlnyomó többsége az élénkülés jeleit mutatja és láthatóan kikeveredett a 2008 utáni válságokból. Márpedig ha a piacok éledeznek, akár arra is számíthatnánk, hogy a nemzeti kormányok, a válságban felduzzadt állami szervezetek szerepe és mérete visszatér a 2006–2007-es szintre.

Ám az adatokat böngészve azt látjuk, hogy az állami kiadások GDP-hez viszonyított aránya nem mutat ilyen jeleket. A lengyelek kivételével mindenhol legalább 2-3 százalékponttal magasabb e kiadások szintje, mint a válság előtt volt, a szlovének még ezen is túltesznek. (Nálunk minimális csökkenés történt, de ne feledkezzünk meg arról, hogy régóta 7-9 százalékponttal magasabb szinten vagyunk a többieknél.) Úgy tűnik, az állam nem megy olyan könnyen össze a válság után, mint ahogy megnőtt a válság alatt.

A 80-as évek végén Robert Higgs a Válság és a Leviatán című, nagy visszhangot kiváltó gazdaságtörténeti könyvében mutatta be, hogy az Egyesült Államokban a 20. században a válságok idején hogyan emelkedtek meg az állami kiadások, nőtt az apparátus mérete és befolyása. A válságok után a szövetségi állam mérete ugyan csökkent, de nem tudott visszatérni a válság előtti szintre; a következő körben pedig a növekedés már erről a magasabb értékről indult újra. Ezt a szabályszerűséget Higgs racsni­hatásnak nevezte. Elmélete népszerű lett, a nagy válság és a II. világháború időszakában – amikor az amerikai kormányzati kiadások GDP-arányosan 6 százalékról 30 fölé nőttek – az adatok őt látszottak igazolni. Higgs igyekezett a szövetségi állam növekedésének hátterében meghúzódó mechanizmusokat, érdekeket, ideológiai változásokat is részletesen bemutatni; és a frappáns műszaki analógia csak növelte elméletének meggyőző erejét.

A válságban megerősödő és immár kevésbé kontrollált kormányzati szervek önjáróvá válnak – állította Higgs –, ráadásul egyre ügyesebben rejtik el azokat a társadalmi költségeket, amelyeket okoznak. Ezek a birodalmukat ügyesen építő bürokraták, az ő klienseik és a hozzájuk kötődő politikusok masszív „vasháromszöget” alkotnak.

Ez a háromszög mifelénk is működik, de jól láthatóan ma még inkább a politika dominál. Már csak azért is, mert az elmúlt években a közigazgatás vezető pozícióiban, a köztisztviselői karban tömegesen jelentek meg korábbi politikusok és helyi potentátok. Az ő sajátos érdekeik gyorsan artikulálódnak, de azért még nagy az óvatosság is a körükben.

Az üzleti szféráról Higgs úgy tartotta, a kemény állami beavatkozás nem feltétlenül fáj a hétköznapok vállalati menedzsereinek. Ők ugyanis nem olyanok, mint a klasszikus vállalkozó ideáltípusa, aki nagy elánnal versenyez a piacon, és végül innovatív megoldásaival vagy épp kemény munkájával győzedelmeskedik. A hétköznapok üzletembere a politikával szorosan együttműködve küzd a pillanatnyi előnyökért, befolyásért, exkluzív pozíciókért. A kiszámíthatatlanságot utálja, de ha neki lejt a pálya, nem zavarja a kemény szabályozás. A válságok pedig nem tesznek mást, mint gyengítik azokat a normákat, amelyek akadályozzák ezeket az érdekeket az érvényesülésben.

Higgs elméletének másik pillére a válság alatt és utána végbemenő ideológiai változás, ami az állam szerepét, annak hatékonyságát hirdeti ezekben az időszakokban. Az új értékkutatások – a Tárki 2014-es kiváló Társadalmi riportja alapján – érdekes változásokat mutatnak Magyarországon is. A jövedelmi egyenlőtlenségek mérséklésében – meglepő módon – az európai országokban és nálunk is csökkentek az állammal szembeni elvárások. Ugyanakkor – a magyar példánál maradva – nem állíthatjuk, hogy csökkent a paternalizmus, hisz az egyes gyakorlati problémák megoldásánál – a lakásügyben, az új munkahelyek teremtésénél vagy a jóléti kiadásoknál – az állammal szembeni amúgy is magas elvárások 2009-hez képest tovább nőttek. (A jóléti kiadásoknál az elvárások újabb növekedése azért is figyelemre méltó, mert itt a megkérdezettben tudatosították, hogy a csökkenéssel az adóterhelése is kisebb lehetne.) Azt gondolom, paternalizmusunk az elmúlt négy év alatt megfoghatóbbá, kevésbé absztrakttá vált: az emberek a hétköznapi élet néhány fontos gyakorlati problémáira várnak az államtól konkrét megoldásokat. Hosszú távon ugyancsak a racsnihatást erősíti az a másik általános jelenség, hogy a fiatalok körében megnőtt az igény az állami újraelosztásra. Ez egyszerre európai és magyar tapasztalat, ami nyilván összefügg e generáció mostani veszteségeivel.

A racsnihatás kutatásában az új adatbázisok is előrelépést hoztak. Jamie Bologna és Andrew Young arra kereste a választ 2014-ben, igazolják-e Higgs elméletét az elmúlt évtizedek válságai. Szerintük az 50-es éveket köve­tően ez nem egyértelmű. Bankválságok esetében épp az ellenkezőjét mérték, de az állam fizetési nehézségeiből fakadó válságok esetén sikerült empirikusan igazolni a teóriát. Ebben közrejátszhatott az is, hogy a válságkezelésben a liberalizáció és a piaci korlátok felszabadítása gyakran elvárás volt. A mostani válság azonban méretében, nemzetközi hullámaiban sokkal jobban emlékeztet a 20. század első felének nagy kataklizmáira, így nem véletlen, hogy sok mindenről eszünkbe juthat Higgs racsnija. Gondoljunk csak a válság terjedésének dinamikájára vagy az amerikai és az európai központi bank soha nem látott mértékű kötvényvásárlási programjaira.

Higgs és kései utódai a racsnihatást az állami alkalmazottak arányával is igyekeztek igazolni. Különösebb összehúzódás a mi közszféránk foglalkoztatási adataiban sem érzékelhető: ebben 2011–2014 között 20, a kormányzati tisztviselőknél egyenesen 25 százalékos volt a növekedés. A közalkalmazottak, köztisztviselők számának gyarapodása vagy a magas közkiadások azonban csak kérdésünk egyik oldalát firtatják. Az állam ugyanis egyre bonyolultabban működik, egyre több helyen avatkozik be – és ezt az adatok nem tükrözik. Magyarország itt is élen jár, hiszen az utóbbi időben átláthatatlan rendszereket hozunk létre, amikor nagy problémáinkra mindig állami megoldást kerestünk. Ezek a reakciók sokkal inkább barkácsolásra, semmint a jó gyakorlatok megtalálására hasonlítottak: a végeredmény mindig újabb és újabb feladatokat generált. Amikor az egyik pillanatról a másikra a katasztrófavédelem nyakába varrták a szemétszállítást és a kéményseprést, amikor a közfoglalkoztatás a munkaerőpiaci korrekció, az államosítás meg a rezsicsökkentés csodafegyvere, akkor nem tudhatjuk, merre indultunk, és hol kötünk ki. Ezen az úton azonban jó eséllyel a költséghatékonyság lesz a prioritás, nem az eredményesség vagy a méltányosság. De visszafordulni sem lesz könnyű – épp a racsnihatás miatt.

 

 

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.