Régiónk gazdaságainak túlnyomó többsége az élénkülés jeleit mutatja és láthatóan kikeveredett a 2008 utáni válságokból. Márpedig ha a piacok éledeznek, akár arra is számíthatnánk, hogy a nemzeti kormányok, a válságban felduzzadt állami szervezetek szerepe és mérete visszatér a 2006–2007-es szintre.
Ám az adatokat böngészve azt látjuk, hogy az állami kiadások GDP-hez viszonyított aránya nem mutat ilyen jeleket. A lengyelek kivételével mindenhol legalább 2-3 százalékponttal magasabb e kiadások szintje, mint a válság előtt volt, a szlovének még ezen is túltesznek. (Nálunk minimális csökkenés történt, de ne feledkezzünk meg arról, hogy régóta 7-9 százalékponttal magasabb szinten vagyunk a többieknél.) Úgy tűnik, az állam nem megy olyan könnyen össze a válság után, mint ahogy megnőtt a válság alatt.
A 80-as évek végén Robert Higgs a Válság és a Leviatán című, nagy visszhangot kiváltó gazdaságtörténeti könyvében mutatta be, hogy az Egyesült Államokban a 20. században a válságok idején hogyan emelkedtek meg az állami kiadások, nőtt az apparátus mérete és befolyása. A válságok után a szövetségi állam mérete ugyan csökkent, de nem tudott visszatérni a válság előtti szintre; a következő körben pedig a növekedés már erről a magasabb értékről indult újra. Ezt a szabályszerűséget Higgs racsnihatásnak nevezte. Elmélete népszerű lett, a nagy válság és a II. világháború időszakában – amikor az amerikai kormányzati kiadások GDP-arányosan 6 százalékról 30 fölé nőttek – az adatok őt látszottak igazolni. Higgs igyekezett a szövetségi állam növekedésének hátterében meghúzódó mechanizmusokat, érdekeket, ideológiai változásokat is részletesen bemutatni; és a frappáns műszaki analógia csak növelte elméletének meggyőző erejét.
A válságban megerősödő és immár kevésbé kontrollált kormányzati szervek önjáróvá válnak – állította Higgs –, ráadásul egyre ügyesebben rejtik el azokat a társadalmi költségeket, amelyeket okoznak. Ezek a birodalmukat ügyesen építő bürokraták, az ő klienseik és a hozzájuk kötődő politikusok masszív „vasháromszöget” alkotnak.
Ez a háromszög mifelénk is működik, de jól láthatóan ma még inkább a politika dominál. Már csak azért is, mert az elmúlt években a közigazgatás vezető pozícióiban, a köztisztviselői karban tömegesen jelentek meg korábbi politikusok és helyi potentátok. Az ő sajátos érdekeik gyorsan artikulálódnak, de azért még nagy az óvatosság is a körükben.
Az üzleti szféráról Higgs úgy tartotta, a kemény állami beavatkozás nem feltétlenül fáj a hétköznapok vállalati menedzsereinek. Ők ugyanis nem olyanok, mint a klasszikus vállalkozó ideáltípusa, aki nagy elánnal versenyez a piacon, és végül innovatív megoldásaival vagy épp kemény munkájával győzedelmeskedik. A hétköznapok üzletembere a politikával szorosan együttműködve küzd a pillanatnyi előnyökért, befolyásért, exkluzív pozíciókért. A kiszámíthatatlanságot utálja, de ha neki lejt a pálya, nem zavarja a kemény szabályozás. A válságok pedig nem tesznek mást, mint gyengítik azokat a normákat, amelyek akadályozzák ezeket az érdekeket az érvényesülésben.
Higgs elméletének másik pillére a válság alatt és utána végbemenő ideológiai változás, ami az állam szerepét, annak hatékonyságát hirdeti ezekben az időszakokban. Az új értékkutatások – a Tárki 2014-es kiváló Társadalmi riportja alapján – érdekes változásokat mutatnak Magyarországon is. A jövedelmi egyenlőtlenségek mérséklésében – meglepő módon – az európai országokban és nálunk is csökkentek az állammal szembeni elvárások. Ugyanakkor – a magyar példánál maradva – nem állíthatjuk, hogy csökkent a paternalizmus, hisz az egyes gyakorlati problémák megoldásánál – a lakásügyben, az új munkahelyek teremtésénél vagy a jóléti kiadásoknál – az állammal szembeni amúgy is magas elvárások 2009-hez képest tovább nőttek. (A jóléti kiadásoknál az elvárások újabb növekedése azért is figyelemre méltó, mert itt a megkérdezettben tudatosították, hogy a csökkenéssel az adóterhelése is kisebb lehetne.) Azt gondolom, paternalizmusunk az elmúlt négy év alatt megfoghatóbbá, kevésbé absztrakttá vált: az emberek a hétköznapi élet néhány fontos gyakorlati problémáira várnak az államtól konkrét megoldásokat. Hosszú távon ugyancsak a racsnihatást erősíti az a másik általános jelenség, hogy a fiatalok körében megnőtt az igény az állami újraelosztásra. Ez egyszerre európai és magyar tapasztalat, ami nyilván összefügg e generáció mostani veszteségeivel.
A racsnihatás kutatásában az új adatbázisok is előrelépést hoztak. Jamie Bologna és Andrew Young arra kereste a választ 2014-ben, igazolják-e Higgs elméletét az elmúlt évtizedek válságai. Szerintük az 50-es éveket követően ez nem egyértelmű. Bankválságok esetében épp az ellenkezőjét mérték, de az állam fizetési nehézségeiből fakadó válságok esetén sikerült empirikusan igazolni a teóriát. Ebben közrejátszhatott az is, hogy a válságkezelésben a liberalizáció és a piaci korlátok felszabadítása gyakran elvárás volt. A mostani válság azonban méretében, nemzetközi hullámaiban sokkal jobban emlékeztet a 20. század első felének nagy kataklizmáira, így nem véletlen, hogy sok mindenről eszünkbe juthat Higgs racsnija. Gondoljunk csak a válság terjedésének dinamikájára vagy az amerikai és az európai központi bank soha nem látott mértékű kötvényvásárlási programjaira.
Higgs és kései utódai a racsnihatást az állami alkalmazottak arányával is igyekeztek igazolni. Különösebb összehúzódás a mi közszféránk foglalkoztatási adataiban sem érzékelhető: ebben 2011–2014 között 20, a kormányzati tisztviselőknél egyenesen 25 százalékos volt a növekedés. A közalkalmazottak, köztisztviselők számának gyarapodása vagy a magas közkiadások azonban csak kérdésünk egyik oldalát firtatják. Az állam ugyanis egyre bonyolultabban működik, egyre több helyen avatkozik be – és ezt az adatok nem tükrözik. Magyarország itt is élen jár, hiszen az utóbbi időben átláthatatlan rendszereket hozunk létre, amikor nagy problémáinkra mindig állami megoldást kerestünk. Ezek a reakciók sokkal inkább barkácsolásra, semmint a jó gyakorlatok megtalálására hasonlítottak: a végeredmény mindig újabb és újabb feladatokat generált. Amikor az egyik pillanatról a másikra a katasztrófavédelem nyakába varrták a szemétszállítást és a kéményseprést, amikor a közfoglalkoztatás a munkaerőpiaci korrekció, az államosítás meg a rezsicsökkentés csodafegyvere, akkor nem tudhatjuk, merre indultunk, és hol kötünk ki. Ezen az úton azonban jó eséllyel a költséghatékonyság lesz a prioritás, nem az eredményesség vagy a méltányosság. De visszafordulni sem lesz könnyű – épp a racsnihatás miatt.
